– Lázár Ervin, a nagy mesélő után miért éppen Janikovszky Évát választotta?
– A Lázár-könyv megírása éveken át dédelgetett szakmai ábránd volt számomra. Aztán jelentkeztem a feladatra, s köszönöm a sorsnak, hogy megírhattam. Ezt a feladatot kaptam. A Móra Kiadó vezérigazgatója, Janikovszky Éva János fia kért fel. Hálás vagyok érte. Akkor úgy éreztem, a pályámon majdnem kész a leltár, ez a kötet már ráadás. Nem gondoltam, hogy ennyi viszontagság közepette készül el, de a Jóisten megengedte, hogy súlyos betegség, műtétek ellenére Éva halálának tizedik évében, tavaly decemberben befejeztem, és a könyvhétre megjelenhetett.
– A Pályakép mozaikokban alcímet viseli a több mint háromszáz oldalas, fotókkal illusztrált kötet. A harmada életrajz, mégis az életmű elemzése látszik a legfontosabbnak, de szól fejezet a szerkesztő és a publicista Janikovszky Éváról, illetve a társszerző Réber Lászlóról is. Fontos része a könyvnek a bibliográfia, amely hűséges tükre a Janikovszky–Réber-könyvek karrierjének. Úgy is fogalmazhatnék: több könyv fért el ebben az egyetlenben, hiszen a korabeli gyermekkönyvkiadásról is képet ad. Nem okoztak gondot az arányok?
– Fontos döntések alakították a könyv szerkezetét. Felvetődött például, hogy kell-e életrajz. Gyakran nélkülözhetetlen, ritkábban felejthető. A modern irodalomtudomány sokat tett azért, hogy az életművet leválassza az életrajzról. Hol igaza volt, hol nem. Lázár Ervinnél például bűn lett volna megfeledkezni arról, hogy van szűkebb pátriája, életélményei, amelyek ismeretében mélyebben érthetők a művei. Janikovszky csaknem a másik véglet, a műveihez nem kell életrajzi szótár. A Kire ütött ez a gyerekhez elég annyi, hogy a gyerekhős modelljét Janikovszky Janónak hívták. De azért egészen mégsem hagyható el az életrajz.
Janikovszky Éva a gyerekkorról és a gyerekekről írt. Nem a saját gyerekkoráról, mégis fontosnak látszik ez a szakasz. Amit megélt, benne van a gyerekszemléletében, az üzeneteiben. Vigasztaló üzenetei is vannak. Elvált szülők gyermeke, nevelőapja volt, s ezzel együtt is nagyon harmonikus gyerekkora. Pedig ha meggondoljuk, háború volt akkor. A fiától kaptam egy halom kockás füzetet. A gyerekkori naplói voltak. Ez a kislány tizenkét és tizennyolc éves kora között rendületlenül naplót vezetett. Még hogy ő nem akart író lenni? Hihetetlenül érdekes, ahogy ez a gyerek látja a világot. Káprázatosan művelt. Kucses Évi stílusa némelykor már Janikovszkyt idézi. Rácsodálkozunk a gyerek humorérzékére. Kincs ez a napló, nem véletlenül próbáltam sok mindent átadni belőle.
– Milyen érzés volt kézbe venni ezeket a naplókat, s a leveleit olvasni? Ilyen érzés lehetett, amikor felcsapta Lázár Ervin katonaládájának fedelét, és évtizedes relikviák között kutatott…
– Betörni az intimitásba olyan, mintha az ember szentségtörést követne el, de e nélkül nincs irodalomtudomány. Nem léphet tovább. Radnóti Miklós felesége, Gyarmati Fanni majdnem százéves volt, amikor úgy gondolta, mindent odaad Ferencz Győző irodalomtörténésznek; és Radnóti halála után nagyszerű monográfia született sok-sok nóvummal. Radnóti katolicizmusa most már „nyitott könyv”…
– Janikovszky Éva zsidó származású volt. Ez hogy szólt bele az életébe?
– Zsidó és keresztény volt egyszerre. Hatnapos korában a szegedi nagytemplomban tartották keresztvíz alá, hatévesen pedig elsőáldozó volt. Édesapja, a keresztény Kucses Pál makói születésű autókereskedő és autóversenyző volt, Móra Ferenc barátja, és szabadkőműves. Anyja, a szép és gazdag Bartos Lili zsidó származású volt. A házasságlevelükben ott áll, hogy születendő gyerekeiket katolikusként nevelik. Kucses Éva a szegedi Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnáziumba járt; ő volt a gimnázium színe-virága. Zord idők jöttek, de védelmet nyújtó közegben tanulhatott. Otthon meg körülvette a zsidó tradíció. Származását 1939-től már aligha feledhette. Évike paragrafusa címmel egy cédulát találtam a naplójában. Lemásolta a törvényt, amely szerint akinek egyik szülője és négy nagyszülője közül kettő keresztény, az mentességet élvez. De meddig?
– E kettősség nem járt nála identitászavarral?
– Tinédzserkoráig láthatóan nem okozott zavart. Az érettségi volt az első próbatétel. Az érettségi elnök szóvá tette: hogy viselheti ez a zsidó diák a Szent Erzsébet Gimnázium egyenruháját? Átöltözött, és színjelesre leérettségizett. Volt kurázsi a tanári karban. Kucses Évának nagy-nagy szerencséje volt, hogy Szeged, ahol éltek, Szálasi hatalomátvétele előtt néhány nappal felszabadult. Nem védte volna tovább sem a keresztlevél, sem a keresztény apa, sem a keresztény nevelőapa, sem a vőlegény.
Mivel Janikovszky Éva hosszú ideig az IBBY, azaz a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa Magyar Szekciójának a titkára volt, néhány külföldi konferenciára együtt utazhattam vele Berlinbe, Hamburgba, Elzászba. Néha a szállodai szobánk is közös volt. Tőle tanultam, hogy a templomokban gyújtsunk gyertyát a szeretteinkért. Esténként pedig arra kért: „Gyere, imádkozzunk!” És hangosan elmondta a miatyánkot. Volt néhány évtized az életében, amikor eltávolodott gyerekkora vallásos hitétől, de élete utolsó másfél évtizedében visszatalált Istenhez. Közrejátszhatott ebben gyógyíthatatlan betegsége is. Az utolsó tévéinterjúban megvallotta: „Otthon vagyok a katedrálisokban és a zsinagógákban is, mert egy az Isten.”
– Legendásan tudott húzni – szerkesztőként is gyakorolta –, de a saját szövegeit sem kímélte. Megesett, hogy a százhúsz oldalas kéziratból mindössze huszonkettő maradt – történetesen a Kire ütött ez a gyerek című kötetben. Ez ahhoz hasonló, amikor a festőművész egymás után gyűri össze az akvarellpapírokat, s a szemetesbe dobja őket, mert a vízfestékkel készített kép nem javítható… A megszületett könyvek viszont – Réber László színes grafikáinak is köszönhetően – sorra sikert arattak. Pedig nem meséket írt.
– „Úri becsületszavamra mondom, nem tudok mesét írni”, mondta. Ez igaz is volt, ám ez nem bűn. Lázár Ervinnek az Isten a meseíráshoz adott tehetséget, Janikovszky Évának pedig arra, hogy belehelyezkedjen a gyerekek lelkébe, szavaiba, konfliktusaiba. Ő gyerekmonológokat írt. És legjobb pillanataiban képeskönyvszöveget. Ez a hihetetlen műgonddal megcsinált műfaj ragyog ki igazán az életműből. Könyvem igazán ennek szentelt teret. A gyerekkönyvek speciális műfaja a képeskönyv, amelyben szöveg és kép egyenrangú. Az író és a rajzoló társszerző. Elválaszthatatlanok. A szöveg és a kép multimediális műfajt hoz létre. Megbámulhatjuk az összjátékukat. A pályájukról eltérített mondatait, a vibráló ellentmondásokat, amelyek legfőbb forrásai humorának. Az apró retorikai alakzatokat, mert hát mindig tanít is. Néha megtévesztette olvasóit: Az Örülj, hogy fiú/Örülj, hogy lány nem gyerekkönyv. Fiatal anyáknak, apáknak, nagyszülőknek szánta. De beletörődve mondta: „Ha én királydrámát írnék, akkor is gyerekkönyvnek tekintenék, különösen, ha Réber illusztrálná.”
– Mennyire tudtak maiak maradni ezek a történetek? Hiszen több évtizede születtek, gyermekhősei más társadalmi közegben s más technikai vívmányok között nevelkedtek. Nem kell attól tartanunk, hogy egyszer majd eljár felettük az idő?
– Nem, ez az ő titka, hogy negyven-ötven év után is kedvesek, szellemesek, humorosak, bölcsek és nagyon gyereknek valók. Ezért lehetett óriási sikerük külföldön is. Nincs rajtuk egyetlen ránc sem, mondta a svájci kritikusa, rettenetesen modernek. Egyszer Réberrel át akarták rajzoltatni az egyik könyvet, mondván, már nem divat a szalagos magnó, de letettek róla. Könyveik egy részéről mondhatjuk bátran, hogy retró. A mai gyereknek talán már fogalmuk sincs arról, mit jelent a vízhiány, amiről az egyik könyvében ír, de arról sem, amit a Ha én felnőtt leszekben olvashatunk: „Ha én felnőtt leszek, mindig tornacipőben járnék”; az is megeshet, hogy néhány év múlva az Ön egyik unokája majd megirigyli nagypapája márkás sportcipőjét.
– Akkor elmagyaráznám neki, hogy kisgyerekként dorkóban-dorcóban tornáztunk, s ha vízhiány volt, előtte fogtunk vizet a lavórba vagy a vödörbe, és siettünk a lajtoskocsihoz, nehogy ne jusson ivóvíz.
– Ez így helyes, jóllehet a kisgyerek nem számol árfolyamokat, nem zavarja, hogy ötvennyolc forintért már nem lehet karácsonyi ajándékot kapni. Janikovszky humora a rév, ami átviszi a Janikovszky-szövegeket a mába. Istenáldotta humornak neveztem. Nők körében ritka.
– Ki lesz a következő „kiszemelt”? A fiatalon elhunyt Békés Pál, aki már kisgyerekként bejáratos volt Janikovszky Évához, vagy Csukás István, aki a nyarait Budapest helyett Balatonszárszón tölti, s ugyancsak sokat próbál tenni a gyermek- és az ifjúsági irodalom holnapjáért? Mindketten jól illenének e sorba…
– Ilyen nagy feladatra már nem vállalkozhatom, megtettem a magamét, inkább szerzőből szerkesztőre váltok. A Napkút Kiadó Jel-Kép-Írás sorozatában már eddig is gyönyörű képeskönyvek jelentek meg. Mészöly Miklós, Szabó Magda, Bella István és Orbán Ottó után pályáztunk egy Lázár Ervin-képeskönyvre. Egyívnyi anyagot már el is készítettem. Lázár Ervin özvegyével, Vathy Zsuzsával szerkesztjük; enyém a válogatás, a szövegalkotás feladata; az övé pedig a fénykép, a levél, a dokumentum tulajdonjoga – és a döntés. Talán a jövő évi ünnepi könyvhétre már kezünkbe vehetjük. A „Kész a leltár”- érzéshez azonban még hiányzik egy válogatás. Pályám első két évtizedében rendszeresen írtam színházi kritikákat a Somogy című folyóiratban és drámaelemzéseket a Literatúrában; az Örökség című sorozat következő kötetében, Színházi kaland címmel ezek jelennek meg.
Fotó: Kovács Tibor
