Sajnos nálunk is egyre kevesebben gyűlnek össze hétről hétre a templomban, fiatalok pedig még kevesebben, ezért nagyon indokolt a missziós szándék. A szervezőmunka jelentős részét a fiataljaink látták el, az asszonyokat pedig megkértük, hogy süssenek süteményt. Nagy örömmel láttuk vendégül Sillye Jenőt és fiait, és hallgattuk meg zenés tanúságtételüket. A zenének korábban is fontos szerepe volt a közösségünk formálódásában. A fiatalokat könnyebb megszólítani és megnyerni Isten ügyének a zenén, különösen a keresztény könnyűzenén keresztül A plébánosunk meghívta Varga Béla esperes atyát Halmajról, aki hitről tartott előadást. Ezután a Sárospatakon, Árpád-házi Szent Erzsébet királynénk szülővárosában megtelepedett Szent Erzsébet-nővérek életét és hivatását ismerhettük meg. Ők Lengyelországból jöttek hazánkba. Nagyon jól beszélnek már magyarul, ők vezették a délutáni szentségimádást.
Más településekről is sokan érkeznek hozzánk ilyenkor: ez a találkozó a környéken élők számára már nagy hagyományú, közismert esemény. Annak idején az alapítói között voltam, akárcsak a Mindszenty József Ifjúsági Szervezetnek. Alapítványunk is van, a Pro Ecclesia et Populo, amelynek a közösségi házunk (képünkön) építésében volt jelentős szerepe. Ináncs mintegy ezerháromszáz lakosú település, túlnyomórészt katolikus, ebből becslésem szerint száz-százhúsz lehet görög, kilencszáz római. Görögkatolikus testvéreinknek kápolnát alakítottunk ki a közösségi ház tetőterében.
Az elmúlt évtizedek során sokan elköltöztek innen, főként a fiatalabb és képzettebb réteg képviselői. Sokan közülük bizonyára megtalálták a számításukat: jobb álláshoz, fizetéshez, több lehetőséghez jutottak, mint ami itt adatik. De hogy boldogabbak-e, ki tudja. Nekem soha meg sem fordult a fejemben, hogy elhagyjam a szülőfalumat. Hittem, hiszek benne, hogy itt van feladatom, és a sok év során mindig találtam elég embert, akikkel a településünkért, a közösségünkért együtt dolgozhattam. A mi falunkban évszázados hagyomány az istenhit, a katolicitzmus, amely még az átkos rendszerben sem halt ki. Nekünk, civileknek, laikusoknak szerencsénk volt abból a szempontból, hogy itt minden időszakban olyan plébánosaink szolgáltak, akik örültek az aktivitásunknak, partnernek tekintettek bennünket. Puskárik Zoltán, akit egy éve helyeztek hozzánk, szintén ilyen. Örömmel tapasztaljuk, hogy mennyire ért a gyerkőcök nyelvén, és hogy újra többen járnak a fiatalok hittanra, ministrálni. Ináncson jó élni, és ebben nagy szerepe van az egyházi közösségnek. Persze tenni is kell érte, hogy így maradjon. „Hiszek, Uram! Segíts hitetlenségemen!” – hangzott a missziós nap mottója, amelyet a plébános adott. – Arra gondoltam – mondja Puskárik Zoltán – , hogy ez a mondat manapság különösen aktuális, és a hit éve miatt is érdemes hangsúlyt helyezni rá. Hiszen egy kissé mindannyian hitetlen Tamások vagyunk, és hitre szomjazunk, miközben lépten-nyomon a világ hitetlenségével szembesülünk. Ezért fontosak a tanúságtételek is. Tapasztalatom szerint ugyanis sokkal nagyobb erejük van, mint bármilyen teológiai fejtegetésnek. A személyesség ereje a döntő. Ha azt tapasztaljuk, hogy egy hozzánk sok szempontból hasonló ember beszél a hitéről, hajlamosak leszünk sokkal jobban odafigyelni rá, mint amikor „tananyagként” vagy prédikációként szembesülünk a hitről szóló tanítással. A szentatya nemrég hangsúlyozta, hogy idén különösen is törekedjünk a hitünk megerősítésére. Ez mindenkire vonatkozik, és nemcsak a saját hitünkről szól, hanem missziós vetülete is van. Jól érzem magam Ináncson. Vágytam már rá, hogy plébánosként megvalósíthassam az elképzeléseimet, és kezdettől igyekszem mindent megtenni annak érdekében, hogy bizalmat ébresszek a hívekben, hogy senki se érezzen megközelíthetetlennek, hanem bátran forduljon hozzám. Egy mosoly néha csodákra képes, higgye el! Nemsokára hittantáborba indulunk Jósvafőre. A református paplakban kaptunk helyet. Ennek az a története, hogy három évig Szendrőben voltam káplán, ahová a szín református Jósvafőről az egyetlen ottani katolikus család átjárt misére. Akkor ismertem meg ezt a festői települést, és határoztam el, hogy egyszer oda viszem majd a hittanosaimat táborozni. Megkerestem a helyi református lelkészt, és a segítségét kértem, ő pedig nagylelkűen, lekötelező vendégszeretettel helyet adott a táborunknak. Ez a kis történet is megerősít abban, amire XXIII. János pápa a naplójában figyelmeztet: hogy nem szabad sem a holnapért, sem a holnaputánért aggódni, hanem Isten kezébe kell letenni minden igyekezetünket, és ő majd megáldja a munkát, a jó szándékot.
