Fotó: Lambert Attila
Kora reggel indulunk Gödre, hogy meglátogassuk a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által fenntartott Gondviselés Házát, amely kilenc hónapja működik egy korábbi intézmény, a Topház Speciális Otthon helyén, ugyanazokkal az ápoltakkal és részben megújult személyzettel. A karitatív szervezet az állam kérésére vállalta az otthon működtetését, amit korábban a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság tartott fenn.
A kapun belépve kicsit mintha kívül kerülnénk a világunkon. Ahogyan kívül került rajta az a csaknem kétszáz gyerek és felnőtt, aki az intézmény falai között él öt, tíz, húsz vagy akár negyven éve. Elméletben már meghaladott elképzelés, hogy a sérülteket el kell zárni a világtól. A szociális gondoskodásban ma már más elvek uralkodnak, még ha a társadalom nem is vált nyitottabbá, sőt, mintha egyre jobban félne a gyengeségtől, a másságtól. A struktúrák olykor masszívan ellenállnak az újításnak. Ezen változtat itt és most a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, amely évtizedek óta elkötelezetten szolgálja a gyengéket, a kirekesztetteteket, és küzd az új, emberhez méltó szolgáltatásokért. Ezért vállalta fel ezt a hatalmas feladatot, a gödi intézmény átalakítását és fenntartását is. A végső cél az, hogy minden fogyatékossággal élő ápolt családias környezetben, nyolc-tíz személyes lakóotthonokban élhessen, úgynevezett támogatott lakhatással. A tervek szerint a jelenlegi épület nappali foglalkoztató lehetne.
A halmozottan fogyatékos emberek gödi otthona hatalmas intézmény, amely struktúrájából adódóan teremt mél¬tatlan helyzetet. Hiszen micsoda képtelen helye a világnak az, ahol majdnem kétszáz sérült ember él együtt, kórházszerű folyosókról nyíló szobákban? És mennyi szeretet, elfogadás, nyitottság vesz körül bennünket ezeken a
folyosókon! Lépten-nyomon megölelnek, megfogják a kezünket a lakók, érdeklődnek, kik vagyunk, és megtörik a félelmünket, hiszen bennük nincs félelem. Megilletődünk. Szent hely, ahol járunk: a sérültek őszinte öröme, befogadó nyitottsága teszi szentté az épületnek azt a részét, ahol azok élnek, akik jobban vannak, s az ágyban fekvő gyerekek végtelen kiszolgáltatottsága a másikat, ahol a teljes ellátásra szorulók kapnak helyet.
Morva Emília, a szeretetszolgálat közép-magyarországi régiójának vezetője, Szilvásy Zsuzsanna, a Gondviselés Háza vezetője és több máltás munkatárs kíséretében járjuk végig a folyosókat. Minden szobában nagy örömmel fogadják őket az itt élők, hiszen nem hivatalos személyekként érkeznek, hanem kedves barátokként, akiktől simogatást és figyelmet kapnak, akik a nevükön szólítják őket. Jó látni, hogy az történik, ami Jean Vanier szerint kulcsfontosságú: „Nézni. Meghallgatni. Érinteni. Megérinteni a sérült embert, megérinteni a kezét, megértetni vele, hogy közel vagyunk hozzá.”
1977-ben alapították az intézményt. Az akkori tulajdonos azzal a feltétellel adta át az épületet az államnak, hogy gyermekotthon működjön benne. Így is történt. Aztán idővel gyermekegészségügyi intézménnyé alakították át az otthont, majd a rendszerváltozás után szociális intézmény lett, ahová egyre több sérült embert fogadtak be. A jelenlegi 193 lakó közül 11-en már az alapítástól itt élnek.
Miután 2015-ben egy jogvédő szervezet visszaéléseket tapasztalt az otthonban, az akkori Topházban, a kormányzat és a fenntartó azt fontolgatta, hogy bezárja az intézményt. A bizonytalanságnak a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vetett véget azzal, hogy a korábbi otthon lakóival és az ott dolgozók egy csoportjával új intézményt alapított a régi helyén, Gondviselés Háza néven. Új, távolba tekintő szemlélet váltotta fel a régit. Egy igazi vízió, amely reményt ad arra, hogy valóban minden megváltozhat, még ez a képtelen helyzet is, kétszáz sérült ember együttélése. A szeretetszolgálat régióvezetője, Morva Emília és munkatársa, Giflo Péter, az úgynevezett kitagolási projekt szakmai vezetője is azt hangsúlyozza, szó sincs arról, hogy a korábbi intézményben minden rossz lett volna, hiszen akkor is sok elhivatott munkatárs dolgozott az otthonban. Akik nem oda valók voltak, azok a változást követően elmentek, vagy elküldték őket. Az itt maradt és az új dolgozók számára továbbképzéseket tartanak, velük szeretnék megvalósítani a jövő új gondoskodási formáját, ami visszaadja a sérültek emberi méltóságát, megfelelő lakhatást és ellátást biztosít számukra. A mélyreható változáshoz sok idő kell, és jó arra gondolni, hogy a szeretetszolgálat milyen tapasztalt a rászorulókat ellátó intézmények hatékony működtetésében. Monoron élek, ahol látom, mi mindent tesz a Málta a cigánytelepen. A változásnak nincsenek látványos, hétről hétre tapasztalható jelei, ám sok év elteltével már tisztán látszik, hogy a türelmes, hűséges szolgálat valódi javulást eredményez a kirekesztettek életében.
A szeretetszolgálat szolgáltatást nyújt, nem csupán ellát. Ahogyan Morva Emília fogalmaz: az a feladatuk, hogy felismerjék a sérültek igényeit, és ehhez szabják a szolgáltatásukat. Mindenki fejleszthető – vallják. Szilvásy Zsuzsanna elmondja: az ellátás átalakításának egyik első eredménye, hogy már vannak olyan gyerekek, akiket Budapestre vagy Vácra visznek iskolába, az autista fiatalok családias lakóotthonában élőkhöz pedig házhoz jár a fejlesztőpedagógus. Lecserélik a kórházi ágyakat is: a C folyosó szobáiban fekvők ágyaira új információs táblácskák kerülnek, amelyeken már nemcsak az áll majd, hogy mennyi tápszert kap a beteg, hanem az is, hogy mit szeret a legjobban. Az otthonban élő felnőttek közül többen is dolgoznak, a házban végeznek könnyebb feladatokat: van, aki a mosodában segít, más pelenkákat hajtogat vagy a portaszolgálatot látja el. A 23 éve itt dolgozó Marika elmondása szerint az elmúlt hónapok nagy eredménye, hogy a halmozottan sérült gyerekek közül sokan már nem fekszenek, hanem kerekesszékben töltik a napot, és kiviszik őket a kertbe is. A mozgásukban nem korlátozott lakók is sokat vannak a szabadban; a mozgással csökkennek a köztük lévő feszültségek. Talán csak az eddigi miliő miatt váltak egyesek agresszívebbé, és más környezetben másképpen tudnak működni – véli Morva Emília. Szabinál például rájöttek, hogy minden agresszivitása megszűnik, ha zenét hallgat: állandóan nála van az MP3, szól a zene a fülébe, és mindig készenlétben áll a tartalék lejátszó, arra az esetre, ha lemerülne. Milyen jó volna megtalálni mindenkinek a maga MP3-lejátszóját!
Tibor büszkén számol be nekünk arról, hogy ő az intézmény arca. Hétéves korától itt lakott, aztán máshol kapott helyet, de visszajött, mert visszavágyott – ide kötötték az emberi kapcsolatok. Más lakókkal együtt ő is segít átgondolni, hogyan lehetne megvalósítani a nagy tervet: a kitagolást. Ez azt jelenti, hogy a sérültek családias környezetben, kis házakban élnek majd együtt, ahonnan dolgozni vagy iskolába is eljárhatnak, akik tudnak, és ahová jó lesz hazatérniük. Egyelőre figyelik az igényeket, a szükségleteket, az infrastrukturális feltételek még nem adottak ehhez. A támogatott lakhatáshoz már megszületett a kormányhatározat, és rendelkezésre áll a forrás is. A Bárka mintájára olyan helyet szeretnének létrehozni, ahol a fogyatékossággal élőket sok önkéntes is segíti, és együtt alkotnak igazi közösséget. Fontosnak tartják, hogy ez az álom közös tervezéssel valósuljon meg. Nem könnyű a fel¬adat, mert mindenki fél a változástól: az ápoltak, a hozzátartozók és a dolgozók is. Időbe telik megérteni, hogy az átalakulás jó, és mindenki érdekét szolgálja. Az első ütemben a meglévő épületet korszerűsítik, amely később majd nappali foglalkoztató lesz. Keresik a környéken a megfelelő házakat, telkeket, ahol megvalósítható a támogatott lakhatás. A kiköltözés – ami a hosszú távú terv – nem lesz könnyű. Péter nagyon is reális kérdéseket vet fel: Hogyan fogadják majd a helyiek a sérült lakókat? Miként lehet megvédeni a rossz szándékú közeledésektől a fogyatékossággal élőket, akik tele vannak bizalommal és nyitottsággal? „Ők csodálatos emberek, a szív emberei. Jó együtt lenni velük” – vallja Jean Vanier. Aki már megtapasztalta ezt, az tudja, hogy nemcsak a sérülteknek lesz jó, ha kiköltözhetnek, hanem azoknak is, akik találkozhatnak velük a lakókörnyezetükben, akik közel kerülnek hozzájuk.
Az egyik legnagyobb problémát a munkaerőhiány jelenti az intézményben. A szociális szféra köztudottan alulfinanszírozott, az erkölcsi és az anyagi megbecsülés is hiányosságokat mutat. Nem gödi sajátosság ez, az egész országban nehéz szakképzett munkaerőt találni. A szeretetszolgálat gödi otthona ma 25 álláshelyet hirdet, különféle pótlékokat, cafetériát adnak a dolgozóknak. A hiányzó munkaerőt egyelőre bérnővérekkel pótolják, hogy a szolgáltatást biztosítani tudják.
Nem varázspálcával érkeztek a szeretetszolgálat munkatársai. Morva Emília elmondja: „Látjuk, min kellene változtatni. A napi rutin nem tompítja az érzékenységünket, nem tudunk legyinteni a problémákra. Nekünk is fáj, ami még nem megfelelő.” Szavait munkatársainak valamennyi gesztusa igazolja: érzékenyen, tisztelettel fordulnak mindenkihez. Az otthonban élők pedig nagy örömmel fogadják őket a folyosókon, a fekvőbetegek közül is sokan simogatásra nyújtják a kezüket. „Nagyon fontos, hogy a szolgáltatásaink teljes körét biztosítsuk a sérülteknek, ezt lelkiismereti kötelességünknek érezzük” – teszi hozzá a régióvezető. „Ők a mi gyerekeink” – mondja Marika, aki már hosszú évek óta az intézményben dolgozik. És szavai rímelnek az új fenntartó képviselőjének szavaira: „Itt ragadtunk, mert szeretjük őket. Nekik csak mi vagyunk, kötelességünk mindent jól elvégezni.”
Már az első pillanatban megragadja a figyelmemet Emese, annyira kiszolgáltatott, és annyira örül, hogy masszírozza a lábszárát a gondozónő. Később kiderül, éppen az ő édesanyja, Szilvia az, aki vállalja, hogy mesél nekünk. Megrendítő a történetük: Emese egészségesen született. Kiskorában nagyon mozgékony, vidám és jó humorú gyerek volt, körbebiciklizte a Fertő-tavat. De ritka és jelenleg gyógyíthatatlan, egy enzim hiányából fakadó genetikai betegsége, a Sanfilippo-szindróma a sok speciális terápia mellett is annyira elhatalmasodott rajta, hogy fokozatosan elvesztette a beszédkészségét és az értelmi képességeit. Idővel a mozgásképességét is, már csak az egyik kezét tudja mozgatni. Szilvia, az édesanya elmesélte, hogyan ébredt fel bennük a gyanú, hogy valami nincs rendben, és hogyan jártak orvosról orvosra először diagnózisért, majd segítségért. Igyekeztek olyan intézményeket találni a gyermeküknek, ahol fejlesztik, törődnek vele. Először nappali ellátást kerestek számára, majd bentlakásos iskolát, végül pedig rátaláltak a gödi otthonra. Emese először az A folyosón lakott, még járkált a lányok között. Ez az időszak azért volt különösen nehéz, mert egy másodpercre sem lehetett magára hagyni: olykor veszélyes volt magára vagy másokra. Az anyuka fontosnak tartja elmondani, milyen óriási feladatot jelent egy ilyen gyerekre vigyázni. Nemegyszer még azt is nehéz eldönteni, miért van rajta kék folt, hát még azt, hogyan védhetik meg önmagától.
Szilvia hetente három napra hagyja az intézményben 24 órás felügyeletet igénylő, halmozottan fogyatékos lányát. A többi napon otthon gondoskodik róla. Megbízik az itt dolgozókban. Tudja, hogy figyelnek a gyermekére, és szeretettel veszik körül. Saját tapasztalata van arról, hogy fizikailag és lelkileg is milyen megterhelő a sérültekkel való foglalkozás, és úgy látja, az intézmény dolgozói fantasztikus munkát végeznek. A médiában korábban megjelent elborzasztó híreket nagyon sajnálja, és nem akarja szó nélkül hagyni. Méltatlannak tartja, ha az egész szakmát lehetetlenítik el a sajtóhírek, mert van valaki, aki nem jól végzi a munkáját. Véleménye szerint ezt az igazságtalanságot mindenki megszenvedi, azok is, aki mindent megtesznek a gyerekekért.
Emese anyukája azon méri le a másik ember empátiáját, hogy köszön-e a lányának is, vagy nem veszi őt emberszámba – nem rossz szándékból, inkább figyelmetlenségből, tudatlanságból. Ebben az intézményben, ahol a régi struktúrák még megnehezítik a mindennapokat, ma már mindenkinek köszönnek.
