Összefonódik olvasmányemlékeimből magas és népi stílusok melódiája, miközben Jacopo Sannazzaro, a helyi költő Lorenzo Medici udvarának poéta-csillagával, a különben angyali (Angelo) Polizianóval veszekszik, de mindkettő az új olasz opera szövegkönyveinek hírneves szerzője. Alessandro Scarlatti hangja Nápolyból Velencéig hangzik, a melodikus egyházi hangsor egyenesen Rómáig. Sannazzaro persze jóval előbb megírta a Szent Szűz születését megéneklő latin eposzát Vergilius modorában, naponta megbámulta a kikötőt s a tündéri tengeri tájat, ahol a költő fantáziájában a mitológiai Ikarosz a tengerbe zuhant; vakmerő vállalkozását a tűző nap büntette: megolvasztotta a röpítő tollak ragasztó viaszát.
„Az volt ám a nap!” – énekli azóta Sannazzaro világirodalmi antológiákban. Amikor felnyitom Prokopp Mária szóban lévő könyvét, melyet Horváth Zoltán György fotóival még élménydúsabbá tesz, a volt-idő jelen-valóságba fordul, és újra ott vagyok a kék öböl városában, ahol a stílusok stílusa, a gótika ölel át, templomok hálóboltozata szövi be az eget, támpillérek tartják a földet. A város nyüzsgő, furcsa és különös: sziklák, toronyházak, zsibárusok, lazzarinók – amolyan lézengők; a népesség vérében longobárd, spanyol, sőt afrikai vér is. Dalosak és szeretetre méltók. Nápolyt a rómaiak már Krisztus előtt 320 táján birtokukba vették, a görög várost, amelynek hagyományai a császárok koráig elevenen éltek.
A magyar történelem gazdag fejezete a XIII–XV. század. Ez az a korszak, amelynek „szerelmese” Prokopp Mária. Könyvét lapozva, olvasva együtt járhatjuk az utcákat, csodálhatjuk a tengerbe nyúló „tojás-erőd”, a Castel dell’Uovo XIII. századi falait vagy a Castel Nuovo kerek bástyáit. A korszerű európai főváros – így emlegeti a történész – kialakítása párhuzamosan haladt Róma építkezéseivel: a IV–V. századi ókeresztény bazilikákat az 1270-es, ’80-as évektől kezdték megújítani. 1300-ra készültek el, az első szentévre, amikor Magyarországi Mária nápolyi királyné és az egész család többször zarándokolt az Örök Város hét címzetes bazilikájába. Ismeretes, hogy Mária királyné és férje, II. Károly fiuk, Martell Károly címzetes magyar király 1295. évi halála után új lendülettel folytatta a magyar korona megszerzésére irányuló törekvéseit. A nagymama, Mária unokájukra gondolt, Martell Károly fiára, amikor lemondott saját trónigényléséről, és éppen a szentévben, a nyár hevében fényes kísérettel indították a tízéves herceget, a későbbi Carolus de Ungheriát, vagyis Károly Róbertet Dalmáciába, majd Zágrábba. Itt érte a hír, hogy az utolsó Árpád-házi király, III. András Budán meghalt. Károlyt azonban csak hosszú küzdelem után – húsz év elteltével – láthatta a nagyanyja Magyarország trónján.
Magyarországi Mária tizenhárom gyermeknek adott életet, az „erős asszony dicsérete” őt joggal megilleti több száz év után is – napjainkban. Sok hasábot kitenne az Anjou-ház története csupán magyarországi vonatkozásaival, akár beszélgetésben, de írva Prokopp Mária könyvében minden fontosat meglelünk, és közben érzékeljük: az Anjou-ház által is kegyelem áradt a magyar századokra; Isten munkája a történelemben nemegyszer meghökkentő, és csak később derül ki, mi miért történhetett…
Könyvének centrumában Mária királynét találom lapról lapra – fordulok a szerzőhöz.
– V. István királyunk lányának döntő része volt Károly Róbert trónra kerülésében, aki talpra állította hazánkat a sok viszály után. Az ő művét folytatta aztán fia, Nagy Lajos…
Amikor arra keresem a választ, miért költözött Mária királyné a könyvszerzőjének szívébe, ő az erős asszony személyiségének varázslatát emlegeti, a példaképet, akit eddig még nem emeltek oltárra.
– Sok lélekmélyi élményem van, Magyarországi Mária elevenen áll előttem, szinte beszélgetek vele, érzem a segítségét a női hivatás megélésében és a művészet szeretetében. Nagy mecénása, szolgálója volt a szépnek, amely a gótikán át a Teremtőt jelenítette meg neki.
Egy modern olaszt, Renato Castellit idézem, akinek a papról szerzett sorait így olvasom: rajta vagyok az úton, feleim, mely Istenhez vezet.
– Időtlenül igaz, mivel minden időben a befelé élők nagyságát – akár ismeretlenül – útnak is nevezhetjük. Mária királyné ilyen út az igaz szeretetében, a szentek tiszteletében, főleg az Árpád-háziakéban.
Szent Erzsébet közel állhatott hozzá…
– Meg László. Nem véletlen, hogy európai mértékű művészeket keresett, akik a hitben igazolták: a lélek ereje ember és Isten szeretetében fogja át a hazát és a művészetet is, amit méltón ki lehet fejezni akár egyetlen freskóképen.
Nápoly főtemplomában, a Santa Maria di Donnareginában arra a mély-realizmusra figyeltem, mely Pietro Cavallini falképein karakterizálva látható, például a Szent Erzsébet-képsoron. Kedvencem a Davanti alla culla…: Erzsébet a bölcsőre mutat, és maradásra kéri férjét; vagy a fiatalon elhunyt asszony temetése. Egyénített arcok. Már a reneszánszra utaló stílusjegyekkel?
– Cavallini nagy művész volt. Emlékszik Az utolsó ítélet ciklusára, ugyanebben a templomban?
Remek könyvét említem először – amit a padovai Scrovigni-kápolnáról és Giotto Utolsó ítéletéről írt. Azóta láttam a római Santa Cecilia-kolostor Cavallini-freskóit ugyancsak a végső időkről, és a mi Ócsa településünk református-testvér templomában Az utolsó ítélet falképtöredékeit – szintén a XIII. századból. Az olasz mester alak-átélései lélektani példák, mozgalmassága, tömegjelenetei megdöbbentők, amint írja: „A mennyország felé vonuló üdvözültek soraiban a gótikus portréábrázolás kezdeteit látjuk.” Könyvében érzékletes sorokat szentel Mária királyné síremlékének elemzésére…
– Tino di Camaino márványszarkofág alkotásának fedelén korabeli mennyezetes ágyon fekve, remekmívű szobron látjuk a halálban is szépséges királynét, koronával a fején. A keblére helyezett kezében jogart és országalmát tart. A jelvények egyszerre utalnak a nápolyi királynéi és a magyar királynői méltóságra. A szobor előtt két angyal húzza félre a ravatal feletti sátor függönyét. Középen eredetileg a beszentelést végző pap állt, aki feltehetően a királyné püspök fiát mintázta, akit Toulouse-i Szent Lajosnak ír a hagiográfia.
– Képét a szintén Mária királyné által fölkért festő, Simone Martini festette meg, a Museo di Capodimontéban csodálhatjuk meg. Abba a pillanatba „testesítve”, amikor testvére, Bölcs Róbert fejére helyezi („hanyag eleganciával”) a koronát; ő lett volna az örökös, de hivatása Szent Ferenc rendjébe szólította, és nem a trónra: ferences püspök volt…
Sorolhatnánk tovább a könyvből a nápolyi gótika szentély-csodáit, művészi értékeit, „belelapozhatunk” az Anjou-Bibliába (Leuvenben őrzik) vagy a Margit-legendába (ez a Farnese Levéltárban van), de ruccanjunk délebbre, ahol Altomontéban, a Museo Civicóban Szent László magyar király vár – ugyancsak Simone Martini festménye. Micsoda hely a Magashegy (ez a jelentése az olasz „csizma” lábfején tündöklő festői városkának). Csorba László figyelmet fölkeltő tanulmánya kalauzolt ide pár éve, most pedig Prokopp Mária könyve. Összeszorult a szívem, amikor a kép alatt ezt olvastam: „S. Ladislaus, Rex Ungariae” – Szent László, Magyarország királya. Valóban finom tónusú remekmű, nekem a romantika korából a historizmus is eszembe jutott.
– Arca erőt és bölcsességet sugároz – elemzi Prokopp Mária –, rövid barna haja felett drágaköves korona tündököl, zöld színű, hosszú selyemruhát visel, arannyal tűzdelve. Köpönyegének egyetlen dísze (az aranyszegély mellett) az Árpád-dinasztia zománcfestésű, fehér-piros, kilencvágásos címerpajzsa.
Szinte regényes, hogyan került a lovagkirály képemléke Altomontéba egy lovag, Filippo di Sangineto jóvoltából; a lovageszmény vezethette, amely az Anjoukat is az Árpád-ház szentjeihez kötötte, magyarbarátsága tán éppen a „szent” érzéséhez kötődött, és nem kizárt, hogy Károly Róbert özvegye, Erzsébet anyakirályné ajándékozta a hűséges lovagnak a festményt…
– Simone Martini utolsó műve ez, és a Santa Maria della Consolazione-templom oltárára került, harminc éve pedig a városi múzeumba – fűzi hozzá a könyvszerző.
Vigasztalás Anyja, Mária: ez az úrhajlék titulusa. Prokopp Mária könyvét mindannyiunknak dedikálja, akik érezzük a tudós-művészettörténész örömét, amikor ezt írja: „Szeretet sugárzik e műből (is), amely hatással van a mai emberre, ha kihúzza antennáját, és szívéig engedi az optimizmus reménységét.”
(Prokopp Mária – Horváth Zoltán György: Nápoly középkori magyar emlékei, Romanika Kiadó, 2014. Ára: 3990 Ft)
