– Mikes Kelemen éppen kétszázötven évvel ezelőtt, 1758. december 20-án írta le ezt a keserű számvetést utolsó, P. E. grófnőnek címzett levelében. Majd rögtön finomított is rajta: „A haszontalant nem kelletett volna mondanom, mert az Isten rendelésiben nincsen haszontalanság…” És valóban, e bujdosásnak köszönhetjük a művet, amely új lendületet és hangot hozott a magyar irodalomba.
Az idén százéves Nyugat folyóirat emblémája e tettnek állít emléket. „Odahaza még egy évszázadig hallgat a humánum, a szépség, idegen telepesek nehéz munkával most teszik művelhetővé a török- taposta magyar földet – és Tomiban, Rodostóban, Isten háta mögött valaki álmában megteremti a magyar civilizációt” – méltatta Mikest, talán némiképp túlozva Szerb Antal. Később Kosztolányi Dezső csak ennyit tett hozzá: „Ő adott nevet annak a szellemi tanyának, ahol újabb irodalmunk évekig hánykolódott és nevelődött. Ő írta le először ezt a magyar szót: kávéház.”
A Törökországi levelek kéziratát, amelynek hazakerülése is regénybe illő történet, bőven átszőve legendás elemekkel – Mikes bizonyára megírta volna egyik fiktív levelében -, az egri Főegyházmegyei Könyvtár őrzi. Az egybekötött leveleket a szerző halála után Rákóczi Horváth István nevű szolgája őrizte, aki állítólag százhúsz évig élt, így megérte a mű első kiadását. Tőle, hitelesen nem tisztázott módon, a bécsi magyar irodalmi társaság egyik tagjához, Görög Demeterhez került a kézirat – egy 1789-ből származó osztrák híradás szerint Horváth István egy barátjára bízta a leveleskönyvet, akinek lehetősége nyílt Bécsbe látogatni, mivel ura, Szelim basa vásárolni küldte. Görög Demeter továbbajándékozta a leveleket Kulcsár Istvánnak, aki Szombathelyen, 1794-ben kiadta Mikes könyvét, Törökországi levelek címmel. Az első kiadó örököseitől Toldy Ferenc vette meg a kéziratot. Az irodalomtörténész jó barátságban volt Bartakovics Béla egri érsekkel, aki – hogy kisegítse az eladósodott Toldyt – 1867-ben megvásárolta a bujdosó leveleit, végrendeletében pedig az egyházmegye könyvtárára hagyta.
Mikes Kelement nevezték már a magyar irodalom legmagányosabb, legszeretetreméltóbb alakjának, ugyanakkor titokzatos, kiismerhetetlen személyiségnek, egyszerre szomorú és mindig vidám székely embernek – és talán mind igaz is.
Édesapját, akit a Thököly Imrével való szövetkezés miatt kegyetlen kínzások között végezték ki, valósággal kevert mendemondákból, rosszindulatú szóbeszédekből ismerte csak. Mostohaapja, Boér József és nagybátyja, Mikes Mihály pártfogása folytán Kelemen tíz-tizenkét évesen bekerült a jezsuiták kolozsvári kollégiumába. Itt ismerkedett meg a klasszikus műveltséggel, kapott életre szóló útravalót és hitet, amely tartást adott neki a fél évszázadnyi bujdosás alatt is. „Mennyi változáson mentem már által, de az Istennek gondviselése mindenkor velem volt és vagyon mindnyájunkkal – írta utolsó levelében. – Egész predikációt csinálhatnék a siralomnak völgyében lévő változó életünkről, amely változást mindaddig próbáljuk, valamég az örömnek hegyére nem megyünk.” Mikesnek elég alkalma volt, hogy lássa, hogyan omlanak össze remények, egész életek, mégis megbocsátó volt mindenkivel szemben. Egyik kedvenc kifejezése az „emberséges ember” volt.
1707-ben, az újonnan beiktatott fejedelem megalapította Kolozsváron a Nemes Ifjak Társaságát. A kiválasztottak között volt a tizenhét éves Mikes Kelemen is, aki udvari apród, majd palotaapród, belső kamarás, végül főkamarás lett Rákóczi Ferenc mellett, akit azután önként követett a száműzetésbe. A fejedelem ugyanis felmentette közvetlen embereit a hűségeskü alól, mikor Lengyelországba, majd Franciaországba kellett menekülnie. Néhány évvel később, amikor III. Ahmed szultán török földre hívta, kíséretében már csak egyetlen olyan ember volt, akivel együtt indult Erdélyből: Mikes Kelemen.Bár eleinte még reménykedtek a bujdosók, hogy hazatérhetnek, nemsokára jött a hír, már Franciaországba sem fogadják őket vissza. A török porta kijelölte a magyar menekültek végleges lakhelyét, a Márvány-tenger mellett fekvő Rodostót. A fejedelem személye, tekintélye és nem utolsósorban klastromi napirendje biztosította a nyugalmat a magyar közösségben. Eleinte még szórakoztatták is őket a vadászatok és a vendégeskedések, az egzotikus kultúra, valójában azonban még levelet sem küldhettek senkinek a porta engedélye nélkül.
Mikes – Rákóczi példáját követve – írással töltötte idejét, soha el nem küldött levelek írásával. Így ápolta az anyanyelvet, a Franciaországban megszerzett műveltséget, az otthon emlékét. A levelek hol ironikusak, hol indulatosak, néha szomorúak. De ezek a pillanatok múlékonyak. Az alaphang – amin soha előtte nem szólalt meg a magyar nyelvű irodalom – a székely észjárású, vidám, közvetlen, két lábbal a földön álló emberé. A fejedelem halála után széthullott a kis rodostói közösség, a bujdosók megunták a tétlenséget, megutálták az összezártságot, és már nem volt Rákóczi, hogy fegyelmet tartson. Egy év múlva meghalt a fejedelem fia is, majd sorra, akikkel annak idején Mikes Rodostóba érkezett. A leveleskönyv utolsó bejegyzésében adott hírt Mikes arról, a porta őt nevezte ki a magyar közösség vezetőjévé, mert akkor már nem volt senki rajta kívül, aki az „öreg Rákóczival jött”. 1759-ben engedélyt kapott arra, hogy rokonaival levelezzen. Unokaöccse, Mikes Mihály fia udvariasan, de kimérten válaszolt a család fekete bárányának levelére – többet nem is írt neki. Annál sűrűbben levelezett viszont mostohatestvérével, Huszár Józseffel, aki édesanyja második házasságából született. A valódi rokon elűzte az édes néne árnyalakját – többé egy sort sem írt leveleskönyvébe. Utolsó évei ilyen csendes egyedüllétben teltek, emlékezve egy életre, mely „haszontalan bujdosásba” telt.
