Magával ragadó Dante széles körű történelmi, irodalmi és „helytörténeti” műveltsége, meglep borzongásaival, kétségeivel, groteszk képeivel, osztályozó ítéleteivel, metsző és jogos egyházkritikájával… – de leginkább útkeresésének őszinteségével, humanizmusával, amelyen minduntalan átviláglik a szánakozó részvét.
Boticelli: Dante Alighieri
Elbeszélő költeményében, (túl)világdrámájában múlt, jelen és jövő kíséri: a „pogány” Vergilius, aztán „odafenn” a tiszta múzsa, Beatrice és a hitvédő Szent Bernát vezeti Isten színelátása felé… Mások mellett Botticelli, Blake, Doré és Dalí illusztrálták végig a Pokol mélységeit, a Purgatórium feltörő köreit benépesítők sorsát és a Paradicsom öveit-egeit lakók buzgó áhítatát. Delacroix festményén a Dante bárkáját mardosó, egymást víz alá húzó szenvedőket látjuk; Bouguereau Dante és Vergilius című képén a Pokol vándorai riadtan és tehetetlenül nézik, hogyan tépi, harapja engesztelhetetlen, veszett dühvel egyik kárhozott a másikat… Különös, hogy e dantei pokol minden valószínűtlenségével, túlzásával, borzalmával mennyire közeli. A művészek számára, legyen szó festőről, szobrászról, zeneszerzőről, sokkal inkább megfogható, mint a Purgatórium, nem beszélve a Paradicsomról. A földi pokol kivetüléséről több a „megélt” mondanivaló. A bűn emberi, a tisztulás naiv, az isteni pedig innen nézve (még) távoli.
Ha választani kellene, azt mondanám: az istenit tekintve szelíd és meditatív Liszt Ferenc Dante-szimfóniájának első részével jutott el zeneszerzői pályafutásának csúcsára. Őseredetien hangszerelt Infernója a hallgatót a démonival, semmihez sem hasonlító „besorolhatatlanságával” ragadja meg, szinte sokkolóan. Nyugtalansága, érdes-modern diszharmóniája meglepő. (A tételközepi lírai epizód a bűnös pár, Francesca da Rimini és Paolo Malatesta megjelenítése. De rájuk még visszatérünk…) Liszt Purgatórium-víziója erőtlenebb, elmosódó. Az arányok elbillennek, a koncepciót hiányosnak érezzük. A Menny ábrázolására lényegében már kísérletet sem tesz, mintha nem tartaná rá képesnek magát. A „tükör nélküli” valóságlátomást Liszt hagyományos egyházi dicsőítéssel, egy rövid Magnificattal váltja ki. („Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong üdvözítő Istenemben.”) Pedig, gondolhatnánk, ki, ha nem ő lett volna avatott többre… – mégis; talán úgy érezte: hitelesebb, őszintébb, ha az emberit adja. Az „önleleplező” Dante-szimfónia az alázat hitvallása.
Az Isteni színjáték legtöbbször feldolgozott epizódja ugyancsak a Pokolból vétetett. Francesca da Rimini és Paolo Malatesta a szerelem halottjai. Az Inferno második „tölcsérkörén” találkozunk a párral. Számtalan alkotás forrása lett szenvedélyes, tragikus kimenetelű, házasságtörő kapcsolatuk. Együtt haltak meg; a felbőszült férj, Gianciotto Malatesta szúrta le rajtakapott nejét és saját öccsét. Francesca és Paolo közös olvasmányélménye, Lancelot története finom párhuzamot rejt: a kerekasztal lovagja ugyanis királya, Artúr feleségét, Ginevrát szerette.
Cikkünk teljes terjedelmében a 2015. szeptember 14-20-i Mértékadóban olvasható.
