Felkavaró, mellbevágó élmény olvasni e sorokat? Akkor jó. Ugyanis többek közt épp ezért íródtak. Hogy felrázzanak abból a nyárspolgári, önelégült kisszerűségből, szellemi tespedtségből, melyben nemegyszer hajlamosak vagyunk az életünket gyökerestől átalakítani képes isteni szavakat is szépen betakargatni. Nyugodjanak békében, s hagyjanak minket is aludni. Addig se zavarnak. Hát ébredjünk.
A fent idézett gondolatsort Dorothy L. Sayersnek (1893–1957) köszönhetjük, akinek a neve hallatán – ne tagadjuk – kicsi hazánk viszonylag kevés gyermekének csillan fel vagy rebben meg a szeme. De ez nem a – nőként az elsők közt – Oxfordban végzett angol írónő hibája. S nem is az ő vesztesége.
Főleg az elkötelezett és kitartó magyar krimiolvasók körében akadhatunk mégis olyanokra, akik számára ismerős ez az élénk tekintetű hölgy, ugyanis a klasszikus detektívtörténet-szerzők körében ugyancsak számon tartott alkotó néhány írását nálunk is kiadták az elmúlt évtizedekben. A pályatárs Agatha Christie műveihez képest kevésbé falhatók az általa megálmodott, kimért és elegáns angol arisztokrata magánnyomozó, Lord Peter Wimsey esetei, melyek bevallottan irodalmi igénnyel születtek, de – igaz, ami igaz – ma már kissé nehézkesnek tűnhetnek az olvasó számára.
Az írónő sokoldalúságát mi sem bizonyítja ékesebben, hogy később valami egészen mással is megpróbálkozott, s nem kis sikerrel. Időtállónak bizonyult, mert mindmáig használatos Dante Isteni színjátékának általa készített angol fordítása, melyet már nem tudott befejezni, ugyanis a Paradisón dolgozott épp, amikor az amatőr teológusként például az alkotómunka transzcendens távlatairól és a nők társadalmi megbecsülésének hiányosságairól egyaránt elmélyülten és szellemesen gondolkodó Sayers hazatért Teremtőjéhez.
Legotthonosabb elemét talán mégis a kereszténység védelmében írt harcos esszéi és sziporkázó gondolatmenetei jelentették, melyek az általa is nagyra becsült Gilbert K. Chesterton világát juttathatják eszünkbe. Vagy éppen C. S. Lewist, akivel Sayers baráti kapcsolatot ápolt. Az írónő kritikai élű, szenvedélyes, az emberek iránti érdeklődését tükröző, humort is bátran adagoló mondataival egy igazabb, elevenebb kereszténység közelébe szerette volna segíteni olvasóit.
„Sikerült elhitetnünk a világgal, hogy a tipikus keresztény érzéketlen és unalmas, s mindezt annak nevében, aki bizonyosan nem untatott egyetlen árva lelket sem az alatt a harminc év alatt, míg villámként áthasított a világon. Az Isten szerelmére, rángassuk már ki a szent drámát a sekélyes érzelgősség és a pongyola gondolkodás felgyülemlett szemétkupaca alól, tegyük ki a színpadra, és rázzuk fel vele a világot.”
Ezt a felszólítását alkalma nyílt tettekre, vagy jobban mondva hangokra váltani. Ugyanis a BBC vallásos műsorainak osztálya az akkor már jól ismert alkotót kérte fel 1940-ben, hogy ugyan veselkedjék neki Krisztus történetének, s alkalmazza rádióra. Sayers vállalkozott is a megmérettetésre, többek közt azt a feltételt szabva, hogy realista stílusban és köznyelven szólaltathatja meg az evangéliumokat. Szabad kezet kapott, amiből aztán botrány is kavarodott a kérdéshez meglehetős szögletességgel közelítő konzervatív anglikán körök egyes képviselői miatt. A szerző igazát és szemléletének életrevalóságát mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a támadások közepette megalkotott művét időről időre azóta is műsorra tűzi a BBC.
Az Aki királynak született című hangjátéksorozatban – mely végre magyarul is olvasható, Pásztor Péter igényes és szép fordításában – Sayers tizenkét részre tagolva meséli el az Örömhírt, a betlehemi jelenettől a feltámadásig, az igehirdetésben sokszor megkoptatott mondatokat a sodró játékban „helyzetbe hozva”, friss nyelven, esetenként az eredetiben épp csak említett szereplőknek is karaktert adva. A szavak erejétől egyedi színeket kapva a közvetlen közelünkben szólalnak meg a teológiai üzenetre koncentráló evangéliumokban csupán felbukkanó vagy akár csak sejthető mellékalakok. A Lelket hordozó szent szövegek iránti tisztelettel és bensőséggel megáldott és olykor egészen szabadon szárnyaló írói képzelet – pusztán az emberi hang megjelenítő erejére támaszkodva – úgy öltözteti fel a sok tekintetben szűkszavú bibliai elbeszélést, hogy közben nem sodornak el a bőséges részletek: nemcsak az ezek iránti kíváncsiságunknak kedveznek az egymást követő jelenetek, hanem továbbra is az istenemberi dráma legmélye bontakozik ki bennük. Jézus Krisztus története ez esetben is önmagáért beszél. Sayers nem mesterkélten „hasznos” vagy „épületes” művet akart írni, hanem az volt a célja, hogy a lehető legjobb tudása szerint elmesélje e történetet a rendelkezésére álló közvetítő közegen keresztül, azaz a tőle telhető legjobb műalkotást hozza létre – fejti ki könyve bevezető tanulmányában, amely – csakúgy, mint az egyes hangjátékok előtti, az előadást segítő részletes szerzői utasítások – külön szellemi izgalmakat rejt a téma iránt érdeklődő olvasók számára. Sayers szerint a teológiai mondanivaló a feldolgozandó anyag része, és nem valamiféle elérendő cél. Ha jó mű születik, üzenetének ereje belülről, önmagától kezd hatni. Így aztán remélhető, hogy nem marad éterbe kiáltott szó. Előbb-utóbb hátha mi is meghalljuk.
(Dorothy L. Sayers: Aki királynak született – Tizenkét hangjáték Jézus Krisztus életéről, Encián Kiadó, Veresegyház, 2014)
