Isten az iskolában
Fotó: Kissimon István (képgaléria)

 

A Városmajor és a Csaba utca sarka – amióta az eszemet tudom – élettel teli helye Budának: napközben furulyaszó, gyerekzsivaj szűrődik ki a nyitott ablakokon át a „Pasából” – ahogy az odajárók mondják –, délután pedig a helyi zeneiskola hangszeres foglalkozásairól és a külön­órákról érkező diákoktól hangos az utca. Az intézménybe lépve a porta mellett egy kosár gyümölcs fogadja az érkezőt. A folyosókat frissen festették, és a gyerekek munkáival díszítették. A tanári melletti étkezőben kávéznak és felvágottas kenyeret uzsonnáznak az épp lyukasóráikat töltő tanárok. Láthatóan jól elbeszélgetnek egymással. Märle Tamás történelem szakos tanárt szólítom meg elsőként. Arról kérdezem, hogy fiatal férfiként milyennek éli meg a „sacrás” tanári munkát. „A népi hagyományok őrzése, a tanév közbeni kalendáriumi ünnepek felelevenítése mindenképpen jellegzetes vonása az iskolánknak. Szeretek itt tanítani, mert a gyerekek és a tanárok hite, világnézete nagyon hasonló, s ez fontos szerepet játszik a történelemórákon – például mindannyian nagyjából ugyanazt értjük a »nemzet« fogalma alatt.” Legeza Erikát szintén uzsonna közben, lyukasóráján kérdeztem az iskoláról és az elmúlt egy év tapasztalatairól: „Tavaly szeptembertől tanítok matematikát a felső tagozaton. A sokak által „mumusnak” tartott tantárgy egyáltalán nem mindenkinek okoz problémát, de ez valószínűleg más iskolákban is így van. Számomra az intézmény légköre a legfontosabb: családias, barátságos közeg, ahol nagyon építő dolgozni. Szeretek ide bejönni. A tanárkollégákkal eljárunk kirándulni, lelkigyakorlatra, és a szülőkkel is flottul működik a kapcsolattartás.”
DSC00066A huszonöt éves jubileumát ünneplő intézmény élén hét éve Dóra Zoltán áll. Az igazgató egy már kialakult, jól működő hagyományokkal rendelkező iskolát vett át. Új fel­adatai – elmondása szerint – nem okoztak számára nehéz­séget, mert az intézmény működése alapvetően egybeesett a saját elképzeléseivel. „Az oktatáshoz, az iskola felépítéséhez, a megörökölt hagyományokhoz nem kellett »hozzányúlni«, igyekszem felelősséggel folytatni a huszonöt évvel ezelőtt megkezdett munkát. A hagyományok megtartása mellett természetesen feladatom az is, hogy az iskola megfeleljen az újabb és újabb törvényi előírásoknak, illetve alkalmazkodjon a változó körülményekhez. Fontos eredményként élem meg, hogy az utóbbi időben sikerült megerősíteni a korábban kissé gyengébb területeket is, például a természettudományos tantárgyak oktatását a felső tagozaton. Mindezt úgy értük el, hogy közben megőriztük a jól működő és magas szintű művészeti nevelést, a néphagyományok ápolását, illetve a hitre nevelés színvonalát is. Felújítottuk és bővítettük az épületet, hogy megfelelő infrastrukturális hátteret tudjunk biztosítani az igényes oktató-nevelő munkához. Két évig tartott az átalakítás, ezalatt is folyamatosan tanítottunk az iskolában, igyekeztünk jól kezelni az ezzel járó nehézségeket. Az intézmény működésében meghatározó tényező, hogy nem egy korábban állami iskola alakult át katolikus fenntartású intézménnyé, hanem a kezdetektől fogva azonos értékrendet és hitet valló pedagógusok nevelik és oktatják itt a diákságot. Természetesen egy-egy helyzet megítélésében vannak köztünk különbségek, de az erkölcsi és világnézeti azonosság biztonságot jelent szülőknek, gyerekeknek és tanároknak egyaránt. Nem újdonság, hogy az iskolába nem »csak tanulni« járnak a gyerekek. A Pannonia Sacra a tudáson kívül erős közösségi hálót, stabil értékrendet és élő közösséget is nyújt. Tulajdonképpen egy nagy család vagyunk, ami abban nyilvánul meg, hogy a pedagógusaink, a diákjaink és a szülők között személyes és természetes a kapcsolat.”
Nyárádi István, négy volt diák édesapja így fogalmaz: „A Pannonia Sacrás éveinkből az egyik maradandó emlékem, hogy amikor reggel a gyerekeim kiszálltak az autóból, egymás kezét fogva, összeölelkezve mentek be az iskola kapuján. Azt hiszem, ez jól megmutatja azt a családias légkört, amely odabent fogadta őket. Szülőként nagyon nagyra értékeltem az intézményben a következetes nevelést, a jól szervezettséget, közös nemzeti hagyományaink ápolását, illetve azt a megtartó szülői közösséget, amelynek az iskola révén mi is a tagjai lehettünk. Emlékszem, az egyik nyári, erdélyi osztálykiránduláson tanárok, szülők és gyerekek nyolcvanegyen voltunk együtt.”
DSC00101„Valamennyi diákunkra önálló személyiségként tekintünk. Követjük tanulóink életének és tanulmányainak alakulását, ismerjük a családi és szociális hátterüket, a problémáikat – folytatja az intézmény bemutatását Dóra Zoltán igazgató. – A tanárok és a családok együtt dolgoznak a gyerekek fejlődéséért, hitbeli és érzelmi növekedéséért, és azért, hogy megtalálják a helyüket a közösségen belül. Az ember – a család mellett – az iskolában tanulja meg a társas kapcsolatokhoz elengedhetetlenül szükséges áldozatvállalást, a türelmet, a másikra való odafigyelést, és itt tapasztalja meg a közös munka örömét. A gyerekek úgy végzik a fel­adataikat, hogy közben tekintettel vannak társaikra, érzékenyek a másik problémájára, segítik egymást. A tanárok hitüket gyakorló katolikusok, akik ismerik az iskola nevelési elveit, és tudják, hogy nem elég »leadni a tananyagot«, hanem nevelni is kell a ránk bízottakat. Úgy szoktam ezt megfogalmazni: katolikus iskolában tanítani nem munka, hanem életmód. A diákok Budapestről és környékéről érkeznek. A családok alapvetően az iskola szellemisége miatt választanak minket. Az általunk képviselt világnézet és gondolkodásmód nemcsak a tanórákon, hanem az iskolai környezetben, a diákok megjelenésével kapcsolatban támasztott elvárásokban, a hagyományaink ápolásában is kifejeződik. Elismerésre méltóak a különböző tanulmányi versenyeken elért eredményeink, és kiemelkedő az iskola a művészeti nevelés, az ének-zene, a néptánc és a kézművesség terén is. Büszkék vagyunk diákjaink helytállására, s a kapott visszajelzések, illetve az intézményünk iránti nagy érdeklődés megerősítenek bennünket abban, hogy jó úton járunk. Ugyanakkor nem feledjük, hogy mindezt gondviselő Istenünknek köszönhetjük.”
Miután megszólalt a diákság számára felszabadító csengőszó, az igazgatói szoba nyugalmából mi is visszatértünk a folyosók és a tantermek forgatagába. A földszinti teremben a már említett végzős osztály „nagylányai” tüsténkedtek. Egyikük, Jahn Izabella elmesélte, mire készülnek: „Az őszi vásáron a mindenkori nyolcadik osztályosok vállalják a minden évben más és más hangulatú teaház kialakítását és működtetését. Mi idén a dzsungel témáját választottuk, ehhez festek most megfelelő hátteret. Az Apáczai gimnáziumban szeretnék továbbtanulni. A »Pasában« számomra a legnagyobb élményt az osztályom jelentette”– meséli a végzős Izabella. Az elsősök épp a technikaórát várják. A fiúk az óra előtti szünetben dzsenga­tornyot építenek, a lányok – Rita, Gabi, Viola és Rozi – pedig egyszerre válaszolnak arra a kérdésemre, hogy mit tanultak az elmúlt két hónapban az iskolában: „Istenről tanultunk. Meg olvasni, írni, számolni, tornázni, énekelni és rajzolni.”
Miután elbúcsúztunk a Pannonia Sacrától, a tanároktól, a diákoktól és az iskola huszonöt évére visszatekintő Dóra Zoltántól, a Városmajor utca délelőtti fényeiben sétálva azon töprengtem: lehetne-e bármi megnyugtatóbb egy pedagógus vagy egy szülő számára, mint az, ha a mindössze két hónapja iskolás gyerekek úgy érzik, a tanórákon, a rövid, de boldogító szünetekben és az osztálytársak közösségében egyaránt Istenről tanulnak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..