Ebből a kis csapatból ment férjhez néhány hete egy barátnőnk. A tatai református templomban vártuk a jegyeseket. Mellettem egy görögkatolikus családból származó barátnőm ült. Odasúgtam neki: szép ez a kis templom. Mire az ő ikonosztázokhoz szokott szeme tétován körbejárt a fehér falakon. De azért bólintott, és illedelmesen azt mondta: szép. De azért hozzátette: egyszerű…
Talán a világ leghaszontalanabb vitája, ha arról akarjuk meggyőzni egymást, mi a szép. Főként akkor, ha Isten házáról beszélünk. Hiszen temérdek személyes élmény, hagyomány, erős gyerekkori emlék, a neveltetés, saját döntésünk és meggyőződésünk fűz bennünket egyházunkhoz s templomaihoz is.
A fehér falak méltóságához és tisztaságához szokott protestáns szemnek és léleknek bizony sok lehet a barokk pompa. A római katolikusok számára furcsák lehetnek a „mozdulatlan” görögkatolikus ikonok, és ugyanők meglehetősen üresnek láthatnak egy református vagy evangélikus istenházát.
De azon is elgondolkozhatunk, hogy templomaink nem pusztán rólunk szólnak, hanem arról is beszélnek, milyen az, akinek a házába betértünk. S hozzá a római katolikus barokk templomok burjánzó pompája, a gótika gyönyörű kőcsipkéje, a görögkatolikus és ortodox ikonok időtlen ragyogása egyaránt illik. De a fehérre meszelt falak lelket tisztító fegyelme, gyönyörű és átlátható tisztasága is. Ezek mind az ő arcának tükrei.
Életünk során annak is tanúi lehetünk, hogy ő maga sem egyféleképpen fordul felénk. Van, amikor egyértelmű, fehéren világító egyszerűségben, van, amikor burjánzó barokk futamokban, és előfordul, hogy csak csendben néz bennünket, mint egy mindent látó és csodatévő ikon.
