Fotó: Kaposvári Egyházmegye
Kaposvár, égető augusztusközép, Nagyboldogasszony és Szent István napja között. Évről évre e koordináták közé ékelődik Laci atya nyári lelkigyakorlata. A Szent Imre-templomba lépve hazatérős érzés fog el. Ismerős arcok. Regisztrálni nem kell, a nevünk valahol „feljegyezve”. Bár fényesebb a felújított templom kövezete, s a lelkigyakorlat-vezető széke átkerült e plébániáról a közeli püspökségre, minden mintha változatlanságban várna, az Oltáriszentségben jelen lévővel.
A szentély magasán az üvegablakokból múlhatatlanul ragyognak a szentek, színfoltokat festve e térbe is. Majd három nap az örökkévalóságban…
A találkozó – miként a következő reggelek is – dicsőítéssel kezdődött. A Szent Imre-templom plébánosa, Tomanek Ferenc köszöntötte a jelenlévőket. Szinte folyamatosan lehetőség volt a csendes szentségimádásra. Délután 3-kor a lelkigyakorlatozók énekelve imádkozták el az irgalmasság rózsafüzérét. Csütörtökön bemutatkozott a kaposvári Szent Fausztina Irgalmasság Háza. Minden nap és a pénteki kiengesztelődési délután – melyen tizennégy lelkipásztor gyóntatott a templomban és kertjében – koncelebrált szentmisével végződött.
Laci atya az elmúlt évben a Facebookon közzétett napi gondolataira építette tanításait. Az első elmélkedésben az önazonosságról beszélt. Önazonosságunk a gyermeki lét – mondta. Istent úgy szólíthatjuk: „mi Atyánk”. Ám naponta kilépünk e kapcsolatból, nagyfiút játszva. S elég egy válság, és összeomlik az ember önmagáról alkotott képe. Ugyanakkor sem betegség, sem bűn, sem a halál nem tudja megingatni azt az önazonosságot, amit Istentől kapunk. Aki tudja, hogy az Atya szeretett gyermeke, az nem játssza a maga választotta vagy a világ kínálta szerepeket. Aki így tesz, az mindig összehasonlítja magát ezekkel, s vagy különbnek tartja, vagy leértékeli magát. Ebből fakad a magány. Amikor elveszítjük a relációt, amelyben a gyermek van együtt szeretett szülőjével, amikor kilépünk e kapcsolatból, akkor belép az életünkbe a félelem.
Jézus soha nem játszott mást, mint azt, aki: az Atya Fia. Ezért nem talált fogást rajta a sátán. Ha nem vagyunk azonosak azzal, akik Isten akarata és tetszése szerint vagyunk, hanem inkább szerepeket játszunk, akkor a sátán mindig elkap és megpörget bennünket.
Isten szeretetének hatalmas a tágassága: benne áll fenn az egész világegyetem. Ha csak egyetlen pillanatra is megszűnne szeretni, összeomlana minden. Minden az ő szeretetében áll fenn, mi pedig leragadunk a részletekben, nem merjük az egészet nézni. Félünk, mert nem ismerjük a szeretetet, mert nem adtuk át magunkat neki, és félelmeinkből keresztek fakadnak. Sokan félnek a holnaptól vagy múltbéli dolgok miatt, mások véleményétől, ítéletektől, gondoktól. Isten azt kéri, hogy bízzunk benne. Mi azonban csak abban bízunk, amit mi irányítunk, tartunk kézben, s amikor elveszítjük az irányítást, kétségbeesünk. Elfelejtjük, hogy ott van velünk az, aki nem fél.
Bűneink többnyire takarásban vannak; mindenkinek vannak „vakfoltjai”. Mindenhez, amit rejtegetünk, hozzátapadunk. Ha felismered, vidd ki a fényre! Az önigazolás az önmegváltás legkifinomultabb változata. Amikor elhisszük, hogy meg vagyunk váltva, már nem igazoljuk magunkat. A megtért ember belátja a bűneit, az igazán meg nem tért belelátja a bűnt a másikba. Minél jobban függünk a szeretettől, annál kevesebb lesz bennünk a félelem, s Isten gyermekeinek szabadsága lesz a miénk. Amikor már nem működik a fontosságtudatunk, felszínre tör bennünk a humor, tudunk nevetni magunkon. Amíg fontosságtudatunk működik bennünk, mindig megsértődünk.
Alapállapotunk a morgás, ahelyett hogy úgy léteznénk, mint a dicsőítéskor – mondta második, a különbözőségről szóló elmélkedésében Laci atya. – Csak akkor érezzük jól magunkat a bőrünkben, akkor tudjuk magunkat biztonságban, ha megéljük igazi önazonosságunkat, s azok vagyunk, akiknek Isten teremtett bennünket: istengyermekek. Amikor a szabadságot keresve kilépünk istengyermeki mivoltunkból, mindig szolgaságba süllyedünk. Ingyen, ajándékként jár nekünk a mennyei Atya szeretete, de nem hisszük el, ezért ki akarjuk érdemelni ezt, mindig meg akarunk felelni. Ha a másikat is Isten gyermekének tekintjük, minden a helyére kerül.
Ha magamat a Szentlélek szentélyének látom, rád is így nézek – mindegy, hogy milyen állapotban vagy, az ő szentélye vagy, és ez így szép. Ha nem ebből a szemszögből nézlek, akkor veszélyforrásnak látlak. A kapcsolatainkban is szerepeket játszunk: azt, hogy a szeretetünknek nincsenek határai. A Szentlélek segít, hogy ügyelj a határaidra: mindig tágítani akarja, de nem rombolja le ezeket, mert akkor szétesnél.
Jézus azokat is hívja, akik előtt bezárjuk otthonainkat, közösségeinket. Nehéz követni azt a Jézust, aki szóba áll velük. Nekünk kellene megértenünk az abszolút szeretetet, s nem azon mesterkednünk, hogy a magunk oldalára állítsuk.
A szívünk attól lesz tisztátalan, amit kisajátítunk. A tiszta szívű befogadni akarja az ajándékot, nem birtokolni. Amikor nem akarod befogadni a szeretetet, a fényen kívülre kerülsz, rád tör a félelem, a bizonytalanság, a gyanakvás, az önsajnálat, az önigazolás és a vádaskodás. Ilyenkor minden lépésre ellenlépéssel válaszolsz. Elhatárolod magad, bezárkózol, már nem akarsz az Atya szeretett gyermeke lenni, eltávolodtál az atyai háztól, kezedbe vetted az irányítást.
Ha vita támad közöttünk, Jézust nem az érdekli, hogy melyikünknek van igaza, hisz ő maga az igazság. Csak azt nézi, hogyan viszonyulunk egymáshoz. Tapasztalatunk a megosztottság. Egyedül a megbocsátás és az ellenségszeretet tudja megtörni a sátán uralmát. A sátánnak minden megosztás szításában és fenntartásában része van. A megosztottságra az irgalom a válasz.
A rejtélyes módon minden teremtményében jelen lévő Istenről szóló harmadik elmélkedés kiindulópontja szerint ahhoz, hogy megértsem az önazonosságomat, tudnom kell, ki az az Isten, akinek képmására teremtettem, és akiben hiszek.
Isten szeretete megéget. Szenvedélyesen szeret, a menyegzőre vezet. Ő maga a menyegző. Egy szentháromságos szeretetkapcsolatnak vagyunk a képmásai, ezért nem tudunk egyedül élni.
Ha a hitemmel kezdek el látni, akkor Isten gyermekét látom, akkor is, ha bűnös, ha szenved, ha kudarcok kísérik az életét. Ha az Egyházat nem a hit szemével látom, akkor kétségbeesem. Ha a történelmet nem a hit szemével nézem, akkor puszta kronológiai eseménysorként bontakozik ki előttem. Ha a hivatásomat nem a hit szemével nézem, akkor kudarcokat és küzdelmet látok. Isten nem botránkozik sem a történelmen, sem az emberek történetén, csak a keresztény elit botránkozik meg. Jézus arra hív: térjünk meg életünknek azon területein, ahol még nem a szeretet uralkodik bennünk. Szabadságunk van arra, hogy egészben lássunk. Ha a hittel nézek, kezdem egészben látni az életemet, az Egyházat, a történelmet, mindent.
Ő a kőszikla. Ha elkezdek hálát adni a jelenlétéért, az olyan, mint amikor a mocsárban biztos alapot érzek a talpam alatt. Az életed a keresztség által el van rejtve a Szentháromságban. Ez a valóság. Ott vagy boldog és ott vagy biztonságban – mint a kisgyermek a szülei között az ágyban: ebben az erőtérben. Nekünk olyan Istenünk van, aki együtt játszik velünk a pályán, nem kívülről szurkol. Ő nem megszüntette a szenvedést, hanem együtt szenved velünk. Amikor nem úgy élünk, hogy békében tudnánk aludni, álmodni és ébredni, akkor az életünk terhelt lesz – de Jézus hajlandó velünk együtt összeroskadni.
A reggeli dicsőítés után, a Szentlélekről, az imáról, a szemlélődésről, a szentségimádásról szóló elmélkedés elején Varga László hangsúlyozta: a dicsőítésre nem Istennek van szüksége, hanem nekünk. Isten lángoló tűz. „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a szívekben.” Elég a tűzhöz közel menni, és lángra kapunk. A teljes csendben is éghet a szenvedélyes szeretet tüze; tetteinkben is dicsőíthetjük Istent. A dicsőítés lényege, hogy megfeledkezünk magunkról, belefeledkezünk a másikba. Azért nem izzunk, lángolunk, mert magunkból indulunk ki. Nehéz megszabadulnunk a fontosságtudatunktól.
Tudni, hallani, tanulni a Szentlélekről egészen más, mint kapcsolatban lenni vele. A Szentlélek olyan figyelmes, hogy a leghalkabb hívásra is mozdul. Az ima lényege mindig a kapcsolat, s a kapcsolat lényege, hogy változzak.
Isten a meglepetések Istene, nem a sémáké, ezért naponta újra kell tanulnom a kapcsolatot. Mindennap újra be kell lépnem ennek terébe – fogalmazott Laci atya. – Amikor imádkozol, keresd Isten tekintetét, fürödj meg az Atya szeretetteli tekintetében. Ő felemel, szépnek lát téged, ajándéknak és értéknek. Mindennap oda kell állni Isten tekintete elé. Elég, ha megállsz, és elindulsz befelé, hiszen benned lakozik. Senki és semmi nem veszi ezt el tőled.
Nem mindegy, hogyan gondolkozom az Egyházról, mert aszerint vagyok jelen benne – hangzott el az Egyházról, a szentekről és a mennyországról szóló elmélkedés elején. Ha mindenki felvállalná a saját felelősségét, az Egyház élne és virulna. A szeretet legmagasabb foka az egymásra- utaltság. Mindennap rá vagyunk szorulva a főre; ha valamelyik testrész önállósítja magát, ott a test leblokkol. A Szentháromságban való lét kulcsfogalma az osztozás, az ajándékozás, az elengedés, a bizalom és a kölcsönösség. Ha ezek jelen vannak az Egyház életében, akkor kivirul.
A papságról alkotott képünk jelentőségével kapcsolatban elhangzott: a keresztség szentsége által mindenki részesül a papi, királyi méltóságban és a prófétai küldetésben – ez az általános papság. A szolgálati papság küldetése, hogy szolgálja a hívek szentté válását. Aki Krisztusra akar hasonlítani, a főhöz tartozni, az nem hatalmat gyakorol, hanem szolgál. A tekintély belülről fakad.
A beteg világot nem megítélni kell, hanem sorsközösséget vállalni vele. Keresztényként mindannyian kiválasztottak (és nem különbek) vagyunk. Feladatunk, hogy küldötté legyünk, ennek feltétele pedig, hogy változzunk. Aki Isten tekintetében áll, már nem idealizálja magát, és nem démonizálja a másikat. Küldetésünk sokkal több annál, mint hogy legyőzzük egy-két személyes bűnünket, vagy hogy jó benyomást keltsünk. Krisztusban való hitünk legnagyobb bizonyítéka az örömünk. A vallásos viselkedés helyett az öröm dinamikáját várják tőlünk.
A mennyország valóság. Nagyon félünk az otthontalanságtól. Első otthonunk anyánk méhe volt, a későbbiek csak ideiglenesek. A mennyország az örök otthon, már benne élünk. Örülj, mert a neved fel van írva a mennyben. Hivatásunk az életszentség. A szentek Isten szeretetétől eltalált emberek: a szeretet izzik, lángol, ég, túlcsordul bennük – hangzott el a záróelmélkedésben.
A kaposvári nyári lelkigyakorlat végén, az elmélkedések és a szentségimádási órák között tartott egy-egy órás fórumon Varga László a hozzá korábban eljuttatott kérdések alapján elsősorban szeretetünk határairól beszélt.
