Fotó: News.va
Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Ezekben a hetekben elmélkedésünk úgymond a húsvéti misztérium keringési pályáján mozog. Ma azzal a nővel találkozunk, aki az evangéliumok szerint először látta a feltámadt Jézust: ő Mária Magdolna.
Nemrég lett vége a szombati nyugalomnak. A kínszenvedés napján nem volt idő befejezni a temetési rítusokat, ezért azon a szívszorítóan szomorú hajnalon a nők illatos kenőcsökkel Jézus sírjához mennek. Elsőként ő ér oda: Mária Magdolna, egyike azoknak a női tanítványoknak, akik Galileától kezdve kísérték Jézust, és a születő Egyházat szolgálták. Haladásában a sír felé annak a sok nőnek a hűsége tükröződik, akik odaadóan járják a temetők ösvényeit, emlékeznek valakire, aki nincs többé. A legigazabb kötelékeket a halál sem tudja szétszakítani: van, aki továbbra is szeret, még ha a szeretett személy örökre eltávozott is.
Az evangélium (vö. Jn 20,1–2.11–18) Mária Magdolnáról rögtön kiemeli: nem olyan nő volt, aki egykönnyen átadja magát a lelkesedésnek. A sírnál tett első látogatása után ugyanis csüggedten tér vissza arra a helyre, ahol a tanítványok elrejtőztek; elmondja, hogy a követ elmozdították a sír bejáratától, és első feltételezése a lehető legegyszerűbb: valaki ellophatta Jézus testét. Így az első hír, amelyet Mária elvisz, nem a feltámadásé, hanem egy lopásé, amelyet ismeretlenek hajtottak végre, míg egész Jeruzsálem aludt. Aztán az evangéliumok beszámolnak arról, hogy Magdolna egy második utat is tesz Jézus sírjához. Milyen makacs volt! Odament, visszatért…, mert nem jutott meggyőződésre! Ezennel ólomlábakkal, lassan halad. Két dolog is szenvedést okoz neki: először Jézus halála, aztán a holttest megmagyarázhatatlan eltűnése.
És miközben könnyes szemmel ott búslakodik a sír közelében, Isten a legkevésbé várt módon meglepi őt. János evangélista hangsúlyozza, mennyire nem akar szűnni Mária Magdolna vaksága: nem is hederít az őt kérdező két angyalra, és a háta mögött álló férfit látva sem fog gyanút, a kert őrének gondolja. Csak akkor jön rá, hogy az emberiség történelmének legfelforgatóbb eseményéről van szó, amikor hallja, hogy valaki nevén szólítja: „Mária!” (Jn 20,16).
Jó arra gondolni, hogy a feltámadt Jézus első megjelenése – az evangéliumok tanúsága szerint – ennyire személyesen történt. Van valaki, aki ismer minket, aki látja szenvedésünket és keserűségünket, aki láttunkra elérzékenyül, és nevünkön szólít minket. Olyan törvény ez, amely bele van vésve az evangélium számos oldalába. Jézus körül sokan vannak, akik keresik Istent; a legcsodásabb dolog mégis az, hogy sokkal előbb maga Isten aggódik a mi életünkért, ő az, aki szeretné megkönnyíteni életünket, és ezt úgy teszi, hogy nevünkön szólít, ismerve mindnyájunk személyes arcát. Minden ember olyan szeretettörténet, amelyet Isten ír ezen a földön. Mindnyájan Isten szeretettörténete vagyunk. Isten saját nevünkön hív mindnyájunkat: név szerint ismer minket, néz minket, vár minket, megbocsát nekünk, türelmes velünk. Igaz, vagy nem igaz? Mindnyájunknak ez a tapasztalata.
Jézus megszólítja: „Mária!”: életének forradalmi megváltozása, a minden férfi és nő életét megváltoztatni rendelt forradalom egy névvel kezdődik, amely az üres sír kertjében visszhangzik. Az evangéliumok éreztetik velünk Mária boldogságát: Jézus feltámadása nem csepegtetővel adagolt örömöt, hanem az egész életet beborító örömzuhatagot jelent. A keresztény létet nem lágy örömszellők lengik át, hanem mindent magukkal sodró örömhullámok borítják be.
Ti is próbáljatok most arra gondolni, mindenki, mindazzal a csalódással és vereséggel, amit a szívében hordoz, hogy van egy Isten a közelünkben, aki néven szólít minket, és azt mondja: „Kelj fel, ne sírj, mert eljöttem, hogy megszabadítsalak!” Szép ez!
Jézus nem olyasvalaki, aki alkalmazkodik a világhoz, tűrve, hogy tovább uralkodjon benne a halál, a szomorúság, a gyűlölet, az emberek erkölcsi tönkretétele… A mi Istenünk nem tétlen, hanem a mi Istenünk – ha szabad így mondanom – álmodozó: a világ átalakításáról álmodik, és már meg is valósította azt a feltámadás misztériumában.
Mária szeretné átölelni Urát, de ő már a mennyei Atya felé fordul, Máriát pedig elküldi, hogy vigye el az örömhírt a testvéreknek. Ily módon az a nő, aki Jézussal való találkozását megelőzően a gonosz fogságában volt (vö. Lk 8,2), most az új és legnagyobb remény apostolává vált. Az ő közbenjárása segítsen, hogy mi is szert tudjunk tenni erre a tapasztalatra: hogy a sírás órájában, az elhagyatottság időszakában meg tudjuk hallani a feltámadt Jézust, aki néven szólít minket, és örömteli szívvel tudjunk elindulni és hirdetni: „Láttam az Urat” (Jn 20,18); megváltozott az életem, mert láttam az Urat; már nem az vagyok, aki voltam, más ember lettem; megváltoztam, mert láttam az Urat!” Ez a mi erőnk, ez a mi reményünk! Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
