Minden ember lelkének mélyén ott él a vágy: megkeresni, megtalálni Istent. Ezáltal is ő hív magához mindannyiunkat. Teofil atya hálával és szeretettel emlékezik mindazokra, akik hivatása kibontakozásában segítették. A Jóisten kegyelmet és erőt adott édes szüleimnek, nagyszüleimnek, hogy mély vallásosságukkal, istenszeretetükkel hozzá vezessenek. Nagyszerű módszerük volt: elém élték a szép, keresztény életet – mondja a ferences szerzetes. – Édesanyám minden este meghintette szenteltvízzel az ágyunkat. Kicsi gyermekként nagyon tetszett ez a kedves szertartás, esténként arra kértem édesanyámat, emeljen fel az ajtó mellett függő szenteltvíztartóhoz, hogy én is bemárthassam a kezemet a szenteltvízbe, és keresztet rajzolhassak a párnámra. Édesanyám arra tanított: akkor pihenünk nyugodtan, ha a Jóistent hívjuk segítségül, és az ő nevében megszenteljük a pihenőhelyünket. Kisiskoláskoromban mélyen hívő tanítóim vezettek tovább Jézus felé. Imával kezdtük a tanítást, imával is fejeztük be. A kereszt ott függött a katedra fölött. Tanáraink minden vasárnap szentmisére vittek bennünket, velünk imádkoztak, énekeltek. 1940-től 1944-ig a gyulai katolikus gimnáziumban tanultam egyik nagybátyám segítségével. Őt a háború után koldussá tették, így nem tudott tovább támogatni, ezért a szülőfalumhoz közeli hatvani gimnáziumba kerültem. Az egyik kedves osztálytársamnál laktam, édesanyám természetben fizette az ellátásomat. Kedves emlékem gimnáziumi éveimből: Gedeon Béla bácsi, az igazgatóm. Székely ember volt, kolozsvári születésű. Feleségével mindig részt vettek a diákmisén, előttünk gyóntak, áldoztak nagy alázattal. Szép keresztény családi életet éltek. A Jóisten áldását, öt gyermeküket nagy szeretettel fogadták. Béla bácsi talpig keresztény, magyar ember volt. 1948 után az állami szervek nem nézték jó szemmel igazgatónk mély vallásosságát és hazaszeretetét. 1949-ben kidobták az iskolából, még tanárként sem alkalmazták. Segédmunkásként kereste a kenyerét, az akkor épülő salgótarjáni autópályán dolgozott. A munkások rajongásig szerették őt. Két év múlva újra alkalmazták, mert szükség volt rá, mint kitűnő szaktanárra. Béla bácsi folytatta munkáját a gimnáziumban. Lelkében nem volt harag, nem volt neheztelés, szívből megbocsátott minden ellenségének. Gyönyörű példaként állt előttünk. Hatvanban ismerkedtem meg Szent Ferenc fiaival. Lelkemben már érlelődött a papi hivatás. A ferences atyák áldozatos, mégis vidám életét látva döntöttem úgy, hogy ferences pap leszek. 1948 júniusában érettségiztem, de már félévkor kértem felvételemet a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Ferences Rendtartományba. 1948. augusztus 18-án bevonultam a szécsényi noviciátusba. Lipót atya volt a magiszterem. Akkor az volt a szokás, hogy nevet adtak a jelöltnek. Hallatlan öröm számomra még ma is, hogy a Teofil nevet kaptam. Égi patrónusom római katona volt, akit a hitéért végeztek ki. Egyébként a Teofilosz azt jelenti: istenszerető. Amikor beléptem a rendbe tartományunk kolostoraiban több mint háromszáz szerzetes élt. Két évig tartott még ez a szép időszak, de az üldöztetés előjelei már benne voltak a levegőben, a katolikus iskolákat megszüntették. De a veszély sem tartotta vissza a jelentkezőket, a próbaév után nyolcan kezdtük meg teológiai tanulmányainkat Gyöngyösön. 1950-ben, nyár elején már gyűjtőtáborokba vitték az atyákat Jászberénybe, Kecskemétre. Június 13-án, Szent Antal ünnepének éjszakáján magiszterünk nagyon bölcsen – hogy megmentsen bennünket, kispapokat – hazaküldött. A hívek hoztak civil ruhát, így tudtunk átöltözni. Ki kalapot, ki sapkát tett a fejére. Egyik társamat, aki nem tudott hazamenni, elvittem magammal. Éjszaka hazaérve kopogtam az ablakon, nagyon féltem, hogy édesanyám megijed, de anyai ösztöne megsúgta, hogy jövök, a következő szavakkal fogadott: „Fiam, megéreztem, hogy baj van.” A nyarat otthon töltöttem. Szeptemberre született egy megegyezés az állammal: korábban nem voltunk tanító rend, azzal a feltétellel engedtek bennünket működni, ha tanítunk. Szentendrén és Esztergomban vállaltunk két iskolát, ahol a feloszlatott szerzetesrendek tanárai is tanítottak. Aladár atya szeptemberben értesített, hogy visszamehetek Esztergomba. Tizennégyen tanulhattunk tovább, és évente csak két jelöltet lehetett fölvenni. Az idősebb atyák közül sajnos többen haltak meg. Halálra ítéltek bennünket, és várták, hogy majd csak „beadjuk a kulcsot”. Mi összehúztuk magunkat. Huszonévesek voltunk, szinte állandóan kopogott a szemünk az éhségtől, rántott leves volt a reggeli, gyenge főzelék délben. Télen nem fűtöttünk, de kitartottunk, végeztük a teológiát. Nem hagytuk magunkat. Nagy kertünk volt, megtermeltük, ami kellett, télen gombát termesztettünk a pincében, nyáron locsoltuk a paprikát, inkább nem mentünk kirándulni, de mindent megtettünk, ami tőlünk tellett. A tanárok nagyon kevés fizetést kaptak az államtól, ilyen módon is igyekeztek lehetetlenné tenni a működésünket. Nehéz évek voltak, de összefogtunk, és ez segített átvészelni ezt az időszakot. A legnehezebb az volt, hogy az állam minduntalan ellenőrzött bennünket. Mindig ott lebegett a fejünk felett annak a veszélye, hogy elveszik az iskoláinkat. 1953-ban augusztus 23-án szenteltek fel. Ezután még egy évet studenspáter maradtam, ugyanis teológiát kellett tanulnom. 1954-ben lettem prefektus, vagyis nevelőtanár. Aztán jött a megszorítás, csak azok dolgozhattak a gimnáziumban, akik elvégezték az egyetemet. Így kerültem Szegedre, történelem- pedagógia szakra. Akkor már túl voltam a harmincon, és a levelező tagozaton bizony nehéz volt vizsgázni. De megérte diplomát szereznem, még huszonöt évig tanítottam. Minden örömével, sikerével, szenvedésével együtt izgalmas, szép időszak volt. Nagyon szerettem a tanítványaimat. A Jóisten nagy ajándéka, hogy az elnyomatás éveiben az egyházi gimnáziumok közel ötszáz papot adtak a magyar egyháznak. Az osztályaimból huszonöt pap került ki. Az 1975-ben érettségizett osztályomból tíz fiatal választotta a papi hivatást, és mind meg is maradt papnak. Élmény volt őket nevelni. 1991-ben mentem nyugdíjba. Most, nyolcvankét év után, ha visszatekintek az életemre, a legnagyobb örömöm, hogy Szent Ferenc atyám az övéi közé vezetett, és ferences pap lettem – vallja Teofil atya. – A hivatás a Jóisten ajándéka, a sok szép eredmény nem a mi produktumunk, Isten nélkül semmit sem tehetünk. Minden sikerünk, minden győzelmünk Jézus ajándéka. Senki sem henceghet az eredményeivel, mert a Jóisten adja hozzá az erőt. Isten kegyelme az is, hogy ilyen óriási nyomás alatt is megmaradtunk. Hála legyen neki, mindörökké.
