Fotó: Kissimon István
Könyvében megrázó sorsokat, életutakat mutat be. Szorongást keltően, rossz érzéseket ébresztve a jólétben élő olvasóban, aki nehezen tud viszonyulni az élettől esélyt sem kapó, éhező, senkihez sem tartozó, lopásból élő utcagyerekek történeteihez, a számunkra Európában elképzelhetetlenül durva, gyilkos társadalmi viszonyokhoz, a bűn mindent eluraló jelenlétéhez. Mit gondol, mi lehet a könyve legerősebb üzenete számunkra itt és most?
– Talán az, hogy a rossz ott van a világban akkor is, ha személyesen kevésbé tapasztaljuk meg. Nem szabadna eltakarnunk előle a szemünket, és letagadnunk. Megszüntetni nem tudjuk, de ha bátran ránézünk, Istenre és emberre vonatkozóan egyaránt megváltozik majd a látásmódunk. Nagyobb együttérzésre juthatunk, és közelebb kerülhetünk a valósághoz. Istent is jobban megismerjük így, hiszen mindennek, ami igazán van, köze van Istenhez. Isten nemcsak megengedi, hanem beleteremtette a világba a rosszat, a rossz létezését is akarja.
Sok keresztényt megijeszt ez. Múltkor a lelkigyakorlatom egyik résztvevője azt mondta, inkább kimegy, ha ilyeneket mondok, mert ha elfogadná, hogy igazam van, akkor nem tudna többé hinni Istenben. Én viszont olyan Istenben nem tudok hinni, aki ránéz az általa teremtett világra, és így kiált fel: „Jaj, mit csináltam!”
Gyermekkorom óta foglalkoztat az istenkérdés, és már nagyon korán szerettem volna megszabadulni attól a szokásomtól, hogy csak akkor gondolok rá, amikor szükségem van rá. Ehelyett arra vágytam, hogy mindig abban tudjam megtalálni, ami épp most történik. Arra törekedtem, hogy a fájdalom, a borzadás, a félelem idején képes legyek így szólni hozzá: „Tudom, hogy most is itt vagy.”
Serdülőkorom négy évét egy passaui táborban töltöttem menekültként. Abban az időben nagyon foglalkoztatott Kaszap István példája. A szenvedés felvállalása, a csúnyával való bátor szembesülés érintett meg benne leginkább, és úgy alakította a gondolkodásomat, hogy fontossá váltak számomra a bajba került emberek. De nem feltétlenül azért, mert segíteni akartam rajtuk.
Ezt hogyan értsük? Mi egyebet tehetnénk a szegényekkel, mint hogy segíteni próbálunk rajtuk vagy mások segítségére bízzuk őket?
– Az a kérdés, meg tudunk-e tanulni szenvedni. Amikor szenvedek, és amikor mások szenvedésével szembesülök, hasonló folyamat játszódik le bennem: vagy megkeményítem magam, és dölyfössé, ítélkezővé válok a szenvedőkkel szemben, vagy sajnálat, a magam esetében pedig önsajnálat ébred bennem. És akkor vagy segíteni akarok, vagy azt várom, hogy rajtam segítsenek.
De szerintem lehetséges egy harmadik út is e kettő között, e kettőn túl: hogy kibírom. Ránézek a szenvedésre, magamhoz engedem, nem akarok azonnal szabadulni tőle. Felvállalom, hogy most ez az életem. Jézus sem akart szenvedni, de vállalta a szenvedést.
Nem sajnáltatta magát, nem vádolt másokat, nem adta fel, de nem is keményedett meg. Meg akart tanítani bennünket arra, hogyan kell úgy szenvedni, hogy élet szülessen belőle.
A jóléti társadalmak anyagi juttatásokkal enyhítik és el tudják takarni a szenvedést, egy jómódú család el tudja titkolni a szenvedését a külvilág elől. Egy hajléktalan ember viszont nem képes erre; éppen ez az oka, hogy olyan sokan annyira bosszankodnak hajléktalan embertársaik miatt – pontosabban amiatt, hogy látszanak. Mert nem akarjuk látni, ami az élet része: a fájdalmat, a háborút, a halált, a nyomort, noha ezáltal Isten világából, végső soron pedig Istenből rekesztünk ki valamit. Egy rendtársamat egyszer arról kérdezték, hogy Kolumbiában a szenvedés, a bűnözés, a gyilkosságok mindennapi tapasztalata nem rendítette-e meg a hitét. Míg Németországban még voltak hitbeli kételyei, Kolumbiában egyértelművé vált számára Isten létezése, válaszolta.
Ha jómódban élünk, biztonságot teremtettünk magunknak, általában úgy gondoljuk, hogy kezünkben tartjuk a gyeplőt. Az az illúziónk támad, hogy az orvosok, a gyógyszertárak, a biztosítótársaságok minden gondunkat megoldják majd. A halál nem illik bele a társadalom „normális ügymenetébe”.
Gyermekként átéltem a debreceni bombatámadásokat. Jól emlékszem, mennyire magától értetődőnek vettük akkor, hogy bármikor meghalhatunk. Kiléptem az utcára, felnéztem az égre, és egy-egy közeledő repülő láttán pontosan meg tudtam mondani, milyen szögben kell a bombának érkeznie, hogy elém, mögém vagy éppen rám essen majd. A halál akkoriban nagyon közel volt hozzám. A háború után pedig nyolc évre menekült vált belőlem, aki mindenütt idegen.
Már nagyon korán zavart, hogy Istenről legtöbbször szuperlatívuszokban beszélünk: mindenható, örök, maga a jóság, a szépség, a szeretet, a tökéletesség. Mondjuk ezt annak ellenére, hogy Jézus csecsemőként érkezik, egy férj nélküli asszonytól, törvénytelenül születik, és néhány évtizeddel később köztörvényes bűnözőként végzik ki. Példája megérteti velünk, hogy Isten nemcsak végtelen, hanem kicsi is, nemcsak mindenható, hanem tehetetlen is. És Jézus, amikor azt kiáltja: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”, azt szólítja meg, aki éppen elveszi tőle az életet.
A parasztasszony is szereti a csirkéit, mégis levágja őket, amikor arra van szüksége. Isten olyan világot teremtett, amelyben az egyik élő a másik kárára él. A gyerek szülei életerejét felhasználva növekszik, valósággal „kizsigereli” a szüleit, például amikor csecsemőkorában éjjel-nappal szolgálatban vannak mellette. A rossz nemcsak az ember bűne miatt van jelen a világban, hanem azért is, mert Isten eleve olyan világot alkotott, amelyben a mi szemszögünkből nézve sok a rossz. Fiatalkoromban úgy döntöttem, hogy nem akarom Istent sem „felmenteni”, sem rosszindulatúnak tartani, hanem igyekszem új módon megszeretni, az iránta való bizalmamat megerősíteni. Bízni akarok benne, hogy jót akar, még ha nem is mindig látom át, hogyan lehetséges ez.
Az emberekben is ezt a jó szándékot kellene keresnünk. A nyomorban élő emberekben pedig azt kellene meglátnunk, amit Isten kedvel bennük. Ahogyan egy Párizs melletti nyomortelepeken dolgozó francia pap mondta: nemcsak a sikeres, hanem a sikertelen, nemcsak az egészséges, hanem a beteg embereknek is feladatuk van a világban. A betegséget nem foghatjuk fel csupán „balesetként”, elkerülendő sérülésként, fogyatkozásként. A nyomorultak létezése arra figyelmeztet bennünket, hogy nem mi rendelkezünk az életünk felett, hanem ki vagyunk szolgáltatva a világegyetem törvényszerűségeinek. Más megfogalmazásban: hogy Isten az úr az életünk felett.
A Remény és kétség között Bogotá utcáin fontos szereplői azok az utcagyerekek, akik nem tudtak vagy nem akartak alkalmazkodni a segítőintézmények elvárásaihoz, és ezért legtöbbször kitették a szűrüket. Ennek kapcsán a könyvben szóba kerülnek az egyház törvényeinek megfelelni képtelen emberek is, akik ügyében Ön szintén mindig elkötelezettnek érezte magát. „Mi megyünk az emberekhez, vagy várjuk, hogy ők jöjjenek hozzánk? Ha hozzánk jönnek, mi szabjuk meg a feltételeket. Ha mi megyünk hozzájuk, akkor nekünk kell alkalmazkodnunk”, szögezi le. Mintha két különböző egyházról, vagy legalábbis az egyház két egészen eltérő arcáról szóló vallomás lenne ez. Mi okozhatja a kettősséget? Ön hogyan tudja feloldani? Tapasztalatai szerint mitől függ az, hogy valaki inkább az egyik vagy a másik egyházmodellt érzi magáénak?
– Ez a kérdés is fiatalkoromtól foglalkoztat már. Az egyház ugyanis részben felülről szervezett valóság: egyházmegyékből és plébániák hálózatából áll, és a plébániákon ott vannak az egyház képviselői, a híveiket váró, fogadó, szolgáló papok. Ám én, részben alkatomból, részben jezsuita neveltetésemből következően kezdettől jobban vonzódtam az alulról növekvő egyház modelljéhez, és soha nem tudtam volna elképzelni, hogy lecövekeljek egy plébánián. Kiszolgáltatottnak éreztem volna magam egy ilyen helyzetben. A Jézus-képemhez is az illett jobban, hogy én menjek az emberekhez, hiszen ő szinte mindig úton volt. Ignác, az alapítónk is azt mondta: mindig oda menjünk, ahol nagyobb szükség van ránk.
De mielőtt félreértenék, amit mondani akarok: tartózkodom attól, hogy az egyik vagy a másik felfogást előnyben részesítsem, az egyház kétféle arca közül az egyiket vagy a másikat eleve jobbnak tartsam. Fontos óvakodni az ítélkezéstől. És a területi elvnek kétségtelenül megvan az a haszna, hogy az egyház mindenütt jelen van általa, nem maradnak lefedetlen körzetek.
A kérdésem inkább arra vonatkozott, hogy befogadó, irgalmas vagy az „elveszett bárányok” kezét elengedő, őket esetleg ki is záró szervezetnek látják az emberek az egyházat. Sok összetört életű ismerősöm éli meg úgy, hogy az egyház magára hagyta, hogy ő ott már nem kell.
– Az intézmények az egyes ember szolgálatára jönnek létre, de gyakran megesik, hogy saját életet kezdenek élni, részben öncélúvá válnak, és ennek következtében egyre kevésbé képesek segíteni a teljes embert. Mindig lesznek olyan egyének, akik egy-egy intézményben nem találják meg a helyüket, sőt olyanok is, akiket kitaszítanak. Fontos azonban, hogy szem előtt tartsuk: Isten sosem csak az intézménnyel, hanem a bele nem illő egyénnel is azonosul. Én mindig hajlottam arra, hogy az ilyen emberek szemével lássam a dolgokat. Hiszen éppen nekik van igazán szükségük segítségre. Kell, hogy legyen, aki rájuk is gondol, aki hozzájuk is odamegy. Amikor így teszek, nem a hitemet hagyom el, csupán annak hivatalos formáit. Érzem, hogy ők mit érezhetnek egy templomban a tanítást hallgatva, vagy áldozáskor, amelyre őket nem hívják – hogy mennyire magányosnak érezhetik magukat. Kellenek az intézmények, hogy minden fontos kérdésre meglegyenek az egyértelmű válaszok. De minél egyszerűbbek a válaszok, annál távolabb vannak a bonyolult valóságtól, az emberek konkrét, megszenvedett élethelyzeteitől.
Nemrég olvastam John W. O’Malley múlt év végén megjelent, Mi történt a II. vatikáni zsinaton? című könyvét, amely érthetővé teszi, hogy micsoda változást jelentett, amikor a zsinat, amely az egykori római szenátus utódaként évszázadokon át kánonokat, szabályokat, parancsokat alkotott arról, mit kell vallaniuk az egyház híveinek, egyszer csak az emberek felé fordult, megszólította őket, és arra törekedett, hogy megszeressék a hitünket. Jézus sem elsősorban parancsokat adott az embereknek, hanem azt érezte küldetésének, hogy megvigasztalja őket.
Könyvének talán legszívszorítóbb és egyben legelgondolkodtatóbb része, amikor olyan gyerekekről ír, akik még szenteste is az utcán alszanak. Aztán, amikor már egészen elkeseredünk, meglepő módon ezt írja: „Ne sajnáld meg ezeket a gyerekeket, kedves olvasó! Bírd ki, hogy talán semmit sem tehetsz értük.” Majd hozzáteszi: a szegényeket illető rossz érzéseink akkor enyhülhetnek, ha a lelkiismeret-furdalástól és az önvádtól viszonylag hamar eljutunk a bűnbánatig. Mi segíthet ebben?
– Az a bizalom, hogy Isten minden rosszat jóra fordíthat. Ez ugyanis nem automatikus bennünk: a rossz tapasztalatok hatására általában csorbul a bizalom, annak ellenére, hogy eredendően mindenkiben megvan. De ápolhatjuk, kérhetjük, mint ahogyan el is nyomhatjuk. A lelki életünk nagyrészt éppen arról szól, hogy ezt a bizalmat ápoljuk; Istenhez, vallási asszociációkhoz kapcsoljuk magunkban.
Amikor lelkiismeret-furdalásom van, önmagammal foglalkozom, míg a bűnbánatban annak felismerése jelenik meg, hogy noha felelősek vagyunk egymásért, nem vagyunk képesek „megfelelni” egymásnak, mindig és valóban segíteni egymáson. Ennek a tehetetlenségnek a megélése rettentően fájhat. Ha ezt a fájdalmat, tehetetlenségérzést kibírom, és közben mégsem vesztem el az örömöt és az életbe, Istenbe vetett bizalmat, az nekem is, a szegénynek is nagy erőt adhat.
„Boldogok a szegények, én pedig sajnálom a szegényt. Tulajdonképpen saját magamat sajnálom. Akit sajnálok, azt leértékelem” – hangsúlyozza a könyvben. Elmagyarázná, hogyan értsük ezt?
– Csak az segíthet, ha elhisszük, hogy Isten a szegényről is gondoskodik, hogy a szegény, a nyomorult is kapcsolatot talál vele. Ha ezt a reményt táplálom magamban, azzal méltóságot adok a szegénynek, míg ha Istentől elhagyottnak tekintem, a sajnálatommal elveszem tőle ezt a méltóságot. Fontos, hogy meg tudjak hajolni a másik ember sorsa előtt, és belássam: Isten az ő életének valamennyi eseményében is jelen volt. Nekem csak ez segít, amikor az utcáinkon kihűlő vagy megfagyó hajléktalan emberekre gondolok.
