Regényének főhőse megtanulja az apjától, hogy történelmi léptékben gondolkodjon, sőt hogy Hitler köréhez tartozó „főideológus-palántaként” úgy tekintsen magára, mint a világ sorsának alakítójára. Vagyis „megcsinálhatónak”, önkényesen alakíthatónak tekinti a történelmet, és nem Isten vagy más, az embert meghaladó erők művének. Ebbe az illúzióba nem is olyan nehéz beleesni, sok-sok társadalmi reformerrel és forradalmárral megtörtént-megtörténik. Ön szerint mi határozza meg az efféle kísérletek megítélését? Milyen kritériumok alapján dönthető el, hogy bizonyos társadalomszervezési törekvések jó szívvel támogathatók-e, vagy sem?
– Vitatkozom a kérdésben szereplő állítással. Max és Klaus, a regénybeli apa és fia egyaránt tisztában van azzal, hogy nem ők teremtik a történelmet, hanem az a feladatuk, hogy alkalmazkodjanak hozzá. Max kifejezetten kineveli az ideológiát a fiából, akiből így „ideológiamentes ideológus” válik. Klaus legfőbb vonása a pragmatizmus.
A kísérletekről az a véleményem, hogy a társadalom alakítása során nem lehet az egyéni és közösségi alapjogokat korlátozni. Mindenkinek, minden egyes embernek joga van a lelkiismeretére hallgatni, minden egyén szabad, maga dönt magáról – ez az alap. A társadalmi élet feloldhatatlan paradoxona az egyén és a közösség érdekei, nézőpontja közötti ellentmondás, de éppen ez a paradoxon a lényege is, ennek feszültségében, dinamikájában telik az életünk.
Vegyünk egy jellemző példát, a boltok vasárnapi zárva tartásának tervét. A magyar társadalom többsége nem keresztény, nem vallásos, a vasárnap pedig régen vásárnap volt, vagyis a múltra, a keresztény hagyományra való hivatkozás ez ügyben nem állja meg a helyét. Magyarország nem teokrácia, az egyház és az állam egymástól elválasztva működik, és ez így is van jól. A kereszténység alapja az individuum szabadsága, amellyel más vallások kevésbé tudnak mit kezdeni. Szerintem a kereszténységet többek között éppen emiatt tarthatjuk a történelem szakrális és filozófiai csúcspontjának.
Volt-e életből vett mintája Klaus Arménak? Például Alfred Rosenberg, Hitler főideológusa lehetett volna ilyen.
– Nem volt. Azért sem, mert Klaus csak eszköznek tekinti az ideológiát, míg Rosenbergék hittek is a náci tanokban, méghozzá csaknem vallásos hittel, szenvedélyesen. Klaus azonban nem idealista; hidegebb, távolságtartóbb típus, mint Rosenberg és a köréhez tartozók voltak. Ő racionális elme, aki fegyverként forgatja és uralja az ideológiát. Szimbolikus karakter. Ha valakihez mégis hasonlítanom kellene, az Hannibal Lecter, mert ugyanolyan lenyűgözően intelligens szörnyeteg, mint ő, bár nem klinikai pszichopata
Mi volt az, amit a könyvével be akart mutatni? Azt, hogy egy totalitárius rendszer órái – még ha látszólag győzedelmeskedik is – szükségképpen meg vannak számlálva, vagy a kereszténység életrevalóságát kívánta bizonyítani egy olyan közegben, amelynél ellenségesebbet nehezen lehetne elképzelni.
– Inkább az utóbbit. És a krisztusi üzenet abszolút voltát. Azt, hogy a kereszténység akkor is tovább élne, ha valami módon sikerülne teljesen kitörölni az emberiség emlékezetéből. A Lett este és lett reggelben két korábbi regénytervemet egyesítettem: az egyik egy 1984-szerű scifi lett volna, amelyben egy kíméletlen diktatúra lágerében megismétlődik a Krisztus-történet. A másikat egy művelt német tiszt háborús naplójaként írtam volna meg, aki a fronton hosszú beszélgetést folytat egy pappal. A történeti tények ismeretében biztos vagyok benne, hogy a nácik győzelmük esetén megpróbálták volna eltorzítani, saját képükre formálni, vagyis eltörölni a kereszténységet.
Miért éppen Karol Wojtyła? Minek a jelképe, képviselője, „sűrítménye” ő az ön regényében? Mi köze a történelmi alakhoz, akiből pápa lett? Mi ragadta meg annyira a reálisan létező Wojtylában, hogy történetének egyik legfontosabb szereplőjévé léptette elő?
– Édesapám után evangélikus vagyok, de édesanyám katolikus, Bokortag, Bulányi György tanítványa. A barátaim egy része is mélyen hívő katolikus. Tőlük sokat hallottam II. János Pál pápáról, és a regényhez az Átlépni a remény küszöbét című könyvét is elolvastam. Ez alapján megnyerő személyiség, gondolkodó és vallási vezető portréja bontakozott ki számomra. A náci uralom idején járt illegális szemináriumba, és gyári kényszermunkára is elvitték. A katolikus egyháznak nehéz volt a II. világháború és a nácizmus történelmi tapasztalatát és az ahhoz való ellentmondásos viszonyát feldolgozni, Wojtyła viszont mintha kezdettől tisztán látott volna. A regényben mint ikonikus, a hiteles kereszténységet, katolicizmust megtestesítő alakként volt rá szükségem. Olyan, széles körben ismert karakterként, akinek elég muníciója van a körmönfont nácival való vitához, szembehelyezkedéshez. A Lett este és lett reggel csúcspontjának szántam a párbajukat. Ljudmila Ulickaja is őt tette meg zseniális könyve, a Daniel Stein, tolmács című regény kulcsfigurájának, és a főhős végül nála is Wojtyłával beszélget. De ezt már a könyvem megírása után olvastam.
A regényben Pio atya is szóba kerül. A rá való utalásokat miért tartotta fontosnak?
– Általa a katolicizmus misztikus oldalát akartam képbe hozni. Annak hangsúlyozása volt a szándékom, hogy bár a modern tudásnak és a racionalitásnak nem szabadna ellentétben állnia a hittel, a valóság nem csak a racionalitással azonos. Fontosnak éreztem, hogy a nácizmus, azaz a gonosz miszticizmusával Pio atya révén a kereszténység miszticizmusát helyezhessem szembe. Mert nagyon igaz, amit a Mario és a varázslóban Thomas Mann hangsúlyoz: csak ellenkezéssel, kizárólag a másikra reagálva nem lehet győzni a gonosz felett. Arra van szükség, hogy a jó saját „fegyverekkel” is rendelkezzen.
Mit gondol: a kereszténység léte megakadályozhatja az emberiséget abban, hogy egyszer történelmi zsákutcába jusson és tragikus véget érjen?
– A kereszténység eleve zsákutcának tartja az emberi történelmet. „Igen, a vesztetekbe rohantok” – üzeni az emberiségnek, gondoljanak csak a Jelenések könyvére. De a krisztusi életműben is benne van, hogy semmi e világiban nem érdemes bízni. Ma pedig, úgy tűnik, már vége is a történetnek, hiszen a bolygónkat elfogyasztottuk; minden, ami mostantól jön, már csak ennek az esztelenségnek a következménye lesz. A kereszténység hibázik, amikor részt akar magának az emberi történelemből, holott talán leginkább az ember méltóságán volna hivatott őrködni ebben a világban – éppen a történelmi folyamatokkal szemben.
Hogyan hat a kereszténység a történelemben, és főleg olyankor mit változtathat a történelem menetén, amikor a háborúé, az embertelenségé a főszólam, amikor milliók sorsáról nyers hatalmi vagy gazdasági szempontok alapján döntenek? Élesebben szólva: mit ér a kereszténység – amely a hétköznapokban segít jól-rosszul elevickélnünk – emberpróbáló, értékválságos, bizonytalan korszakokban, amikor minden kifordul a sarkaiból?
– Amikor minden kifordul a sarkaiból, a keresztényeknek is ki kell fordulniuk – csak jófelé. Parancsmegtagadással, a jó oldalra való átállással, embermentéssel. A kereszténység anómiás időszakokban csak hősies tettekkel gyakorolható. Szerencsére sok ilyen példát ismerünk a történelemből. Édesanyám keresztapját, a zsidó származású Harsányi Jánost – az 1994-ben Nobel-díjat kapott közgazdászt – például a jezsuiták bújtatták.
Tudom, hogy kegyetlen határhelyzetek adódhatnak, például mert a családja is veszélybe kerülhet annak, aki szembeszáll az embertelenséggel. Fontos kérdés, hogy kik vannak elsősorban az emberre bízva, kikért felel leginkább. Ezt én úgy oldom fel magamban, hogy amennyiben a családom is osztozik az elveimben, nem lenne törés, mert ők is számolnának a megtorlás lehetőségével. Hiszen az embernek ilyenkor valójában nincs morális választása. Persze ezt csak mondani könnyű, és csak a próbák idején dől el, ki mennyire elvhű és bátor.
Rendben, de ön is tudja, hogy a keresztény tömegek – és általában a tömegek – nem a hősiességükkel és az elvszerűségükkel tűnnek ki. Mi lehet az oka, hogy a kereszténység olyan könnyen súlytalanodik, veszti el (újra meg újra) eredeti radikalitását, és hogy többnyire nem szólal meg a vészcsengő, amikor már „írott malaszt” csupán; olyan só, amelyet sózni kellene, hogy íze legyen.
– Még egy ateistának is Krisztus és az irgalom fog eszébe jutni, amikor egy hajléktalan ember mellett elmegy az utcán. Az üzenet nem változik, éppen ezért isteni, éppen ebben áll a szakralitása. Ezért hiszünk benne, nem csak filozófiai rendszer. Hisszük, hogy Isten így vigyáz az emberiségre: minden emberbe „befészkelte” magát.
Mi menthet meg bennünket attól, hogy egy olyan kereszténységben bízzunk, amelynek semmilyen hatása nincsen a hétköznapjainkra, a kapcsolatainkra és a társadalomra, mert csak „fedősztori”, és nem életre váltott meggyőződés?
– Nem hinném, hogy „steril” egyháziság megvalósulhatna, tehát olyasféle hátradőlés lehetséges lenne, hogy „minden megy nélkülem, az én lelkiismeretem nélkül: felvesszük a kereszténységet, mint egy öltönyt, ami előnyökhöz juttat”. Tartuffe persze erős karakter, és valóban akadnak a kereszténység intézményes formájának visszatetsző, paradox oldalai, de nem hinném, hogy ez a veszély igazán fenyegetne. A materializmus hozta magával azt az aljas és téves meggyőződést, hogy morál nélkül könnyebb boldogulni. Ez egyrészt nem igaz, csak látszólag, másrészt pedig a szeretet nem ragtapasz vagy legenda, még ha olykor nehezen megvalósítható is, hanem a legelemibb mozgatója a világunknak (ezért nincs is látványosabb dolog a hiányánál).
A tömegembertől való félelem eleve keresztény ihletésű, hiszen Krisztus egyenként szól hozzánk. A tanítványok pedig egyenként, személyre szólóan osztották ki a halat és kenyeret a saját kevesükből: az ételszaporítás csodája így történt, és nem úgy, hogy az Úr a tópartra rendelt pár tucat kamiont. Noha többes számban beszél, az egyes emberhez, személyesen szól. Másfél milliárd keresztény él a bolygón. Bizalommal tölthet el bennünket, hogy ennyire sokan olyan hitet vallanak, amelynek lényege, magja a szabad akarat, a lelkiismeret. Nem hiszem, hogy ez nem befolyásolja a hétköznapokat, az emberi kapcsolatokat és ezáltal a társadalmat.
