Isten kezében

Barsi Er­nő túl van öt­ezer elő­adá­son, me­lye­ket a Ka­u­ká­zus­tól Tor­on­tó­ig a vi­lág szám­ta­lan ré­szén tar­tott. Kö­te­te­i­nek szá­ma meg­ha­lad­ja a negy­ve­net, fo­lyó­irat­ok­ban, la­pok­ban, mú­ze­u­mi év­köny­vek­ben, egyéb ki­ad­vány­ok­ban pe­dig több száz­szor pub­li­kált. Sok ta­nít­vá­nya foly­tat­ja azt a mun­kát, ame­lyet ő ma is kül­de­té­sé­nek érez. Gyűj­te­nek, ír­nak, is­ko­lák­ban nép­raj­zot ta­ní­ta­nak. Sok ki­adat­lan írá­sa van még, en­nek el­le­né­re újab­bak is ki­ke­rül­nek a ke­ze alól.
Mun­kás­sá­gát szá­mos ki­tün­te­tés­sel is­mer­ték el az év­ti­ze­dek fo­lya­mán. Ez­zel kap­cso­lat­ban így vall: „Is­ten ke­gyel­mé­ből va­gyok, ami va­gyok. Úgy ér­zem, e sok ki­tün­te­tés ma­gyar né­pem­nek is szól, mely­nek szol­gá­la­tá­ra szen­tel­tem éle­te­met. És szól szü­le­im­nek, ta­ná­ra­im­nak, fe­le­sé­gem­nek, akik nél­kül nem ezt az utat jár­tam vol­na. S utol­só per­ce­mig ezen az úton igyek­szem ha­lad­ni.”