Csaknem egy évtizede kedd esténként százak gyűlnek össze, hogy egy bő órán át önkéntesen lebilincselve hallgassák Pál Ferenc budapesti plébánost. Hívők és keresők, párok és egyedülállók, korukat vagy nyitottságukat tekintve fiatalok egyaránt. Mi köti le őket? Tán a téma? Az is. Hiszen így-úgy megtelő napjaink, lelkünk, kapcsolataink oly gyakran összekuszálódó valóságát szálazza az előadó. Önmagában ez persze nem magyarázza a kitartó érdeklődést, hiszen e kérdések fejtegetése sokunknak szerzett már álmos órákat erre- arra jártunkban. Akkor hát a stílus! Nos, az közvetlen. Nem papos. Bár pap beszél. És személyes. Meg játékosan eleven. Feri atya láthatóan jól érzi magát a bőrében, ez pedig szerencsére ragályos. Nem prédikál. Ezt nem engedi a komolyság és a tisztelet alaphangja. Talán hittan ez itt hétről hétre? Mondjuk. Vannak, akik belekóstoltak, s nem kérnek belőle. Pszichoszöveg – mondják ilyenkor. Mert mércéjük szerint túl sok benne a lélektan, s kevés az evangélium (emlegetése). Hallgatnák egy kicsit tovább, s az embermélyi útszakaszok egy-egy állomásán az örömhír korábban tán észre sem vett, megigéző erejével szembesülhetnének. Előadás? Az, ha átgondolt, rendszerbe foglalt (na jó: szellemesen és izgalmasan azért szertekalandozó) beszédre utalunk e fogalommal. S nem az, ha e varázsszóra az unalom gyűrűzik be képzeletünkbe. A keddenkénti derültség gyakran magas foka pedig a mindennapok megbújó, olykor kínos rétegeibe pillantás felszabadító élményét jelzi.
A közelmúltban – nem kevesek örömére – Pál Ferencet is utolérte a Kairosz Kiadó Miért hiszek? című könyvsorozata, amelynek egyik legutóbbi darabjában (A jelen lévő Isten – Pál Ferenccel beszélget Néráth Mónika) többek közt kicsit sem szokványos életpályájáról vall, a templomba nem járó családtól az országos magasugró bajnoki időkön és a spirituális keresésen át a papi hivatásig. S a folytonos készenlét szükségéről, hogy annak idején csakugyan készen legyünk. „Mert a kérdés nem az, hogy Isten itt van-e, hanem hogy én itt vagyok- e. Nem az a kérdés, hogy Isten jelen van-e, mert sokkal valóságosabban van jelen, és van, mint én. (…) Tehát mindig ez a nagy kérdés, hogy én jelen vagyok-e. Én tudok-e a saját súlypontomban lenni?”
E rövidke füzetben tiszta szóval támogatva helyére kerül sok minden, ami például a pszichológiával, más vallásokkal, pogány és keresztény magyarsággal, legmélyebb vágyaink igazával és Isten akaratával kapcsolatban olykor aggasztja a (nem csak) vallásos embereket. S nem a kioktatás vagy a fegyvercsörgés hangját idézik az olvasottak. Bizonnyal ez meggyőzőerejük egyik titka.
„…az biztos, hogy az ember a megújulást kezdje önmagán. Ne az egyházat akarja megújítani, meg a társadalmat megreformálni, hanem saját magával kezdjen valamit. És ez (…) nyilván azt jelenti, (…) hogy igyekszem megújulni (…) a szűkebb-tágabb emberi kapcsolataimban. (…) de nem abból a célból, hogy mintát adjunk, hanem azért, mert van egy belső fölismerésünk, egy belső indíttatásunk, hogy magunkon kezdjük a dolgokat. Az mindig gyanús, ha valaki máson kezdi a dolgokat.”
Az előadások pedig folytatódnak. (A korábbiak pedig meghallgathatók az interneten, hát persze, hogy a www.palferi.hu honlapon.) Igaz, szeptembertől már új helyszínen lesznek a keddi alkalmak, hajdani, de ma is használt nevén a MOM Művelődési Házában, mert a Pázmány-egyetem jogi karának nagyelőadóját kinőtte a hallgatóság, amely olyan kitartóan jár „pálferire”, mintha az életéről lenne szó. De hát ez igaz is.
