Minthogy táncról van szó, a táncmeditációban természetesen lépések is vannak, nem csupán gesztusok, mint a kitárt kar vagy az összekulcsolt kéz. A tánclépések azt szimbolizálják, ahogyan az életben haladunk: a keresztlépések a kereszteződéseket jelképezik, a gyorsabb és lassabb mozdulatok az élet ritmusát mutatják. „Körtáncokat járunk, és a kör közepén elhelyezkedő gyertya Krisztust jelenti, aki köré az életünket építjük, feléje haladunk, vele akarunk találkozni. Lüktetése van ennek: hol közelebb vagyunk, hol pedig távolabb.” S annak, ahogyan a kör mozog, ugyanaz a „metruma”, mint a lélegzetvételnek, így a táncolók voltaképp az életet jelenítik meg. Egymás kezét fogva pedig azt is megérezhetik, hogy nincsenek egyedül: mások tartják őket, és ők is tartanak másokat.
Állunk, ülünk, térdelünk – nálunk igencsak leegyszerűsödtek a liturgiában használt imagesztusok, míg például Dél-Amerikában és Afrikában a tánc a szentmise szerves része, eszköz arra, hogy az emberek megérkezzenek Isten jelenlétébe, és kifejezzék az örömüket, esetleg bánatukat, testi és lelki valójukat az Úr elé tárják. Anna először egy osztrák lelkigyakorlatos házban találkozott a táncmeditációval. „Azt vettem észre, hogy ez segít, hogy megérkezzek ahhoz, ami bennem van – mondja. – Például a mély meghajlás és a belőle való felemelkedés, ennek ismétlése valamit elindít bennem. Olyan sebeket tudok megérinteni magamban, amelyeket másképpen nem. S a mozdulattal helyeket nyithatok meg, ahová beléphet Isten. Megtapasztaltam, hogy egy-egy imagesztus ismétlésével valami elkezd rezegni a lelkemben.”
A szerzetesnő szerint azokban, akik táncmeditáción vesznek részt, mélyebb vágy él arra, hogy a testükkel „fejezzék ki” a lelküket. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy onnantól fogva mindig erre az imádságra fognak vágyni. „Imamódjaink változhatnak – emlékeztet Anna –, egyszer segít valami, ami máskor nem. Érdemes odafigyelnünk arra, hogy mi az, ami könnyebbé teszi a kapcsolódást önmagunkhoz, és így a megnyílást Isten felé. De fordítva is igaz: ha valami megnyit Isten felé, ezáltal sokkal inkább kapcsolódhatunk önmagunkhoz is.” Fontos megengednünk magunknak, hogy a táncmeditáción úgy legyünk jelen, ahogy vagyunk, s ne azon gondolkozzunk, hogy milyen elvárásoknak kellene megfelelni. „Akkor szoktam elrontani a lépéseket, ha lélekben nem vagyok jelen – meséli a szerzetesnő, s hozzáteszi: – Hogy bizonyos szavak megjelennek- e a tánc során, az ajándék. Nem törekszem arra, hogy közben beszéljek Istenhez. Csak arra figyelek, hogy jelen legyek a mozdulatban, hogy megéljem az érzéseket, amelyeket egy-egy gesztus vált ki belőlem.”
Persze előfordul, főleg az elején, hogy valaki túlságosan a mozdulatra koncentrál, arra, hogy szépen csinálja-e, vagy sem. Anna viszont úgy véli, ez is az életünket példázza: a mindennapjainkban is vannak erőlködések. A tánc megtanítja: néha meg szabad engednünk, hogy valami úgy legyen, ahogy van, mert meglehet, hogy egy-egy probléma aztán „magától” megoldódik. Nagy találkozások történhetnek ebben a különös jelenlétben. Valami egyszerre a helyére kerülhet az ember életében. „Például amikor már hatodszorra is ugyanazt a lépést rontom el, egy pillanatban valami összekapcsolódik az életemmel” – mondja. Így táncmeditáció a nyitottság és a figyelem tanulása is. A cél, hogy az átélt tapasztalatok a hétköznapokat is áthassák, ne csupán bizonyos helyhez és időhöz kötődjenek. „Nemcsak imádságos alkalmainkon szeretnénk Jézussal járni, hanem például a közértben is – árulja el Anna –, de ez persze állandó újrakezdést és folyamatos tanulást jelent.”
Szívközpontúan
Barat Szent Magdolna 1800-ban, Párizsban alapította meg a Szent Ignác-i lelkiségű nemzetközi Szent Szív Társaságot. Az idetartozást jelző RSCJ rövidítés jelentése: religieuse du Sacré Coeur de Jésus, vagyis Jézus Szent Szívének szerzetesnője. „Csak két szenvedélyem van: Jézus és a gyermekek” – mondta az alapító, akinek halálakor három földrész kilencvenkilenc közösségében már több mint háromezer-ötszáz szerzetesnő élt. Most öt kontinensen vannak jelen a Sacré Coeur nővérek. Magyarországon 1883 óta szolgálnak, jelenleg Budapesten és Miskolcon működik közösségük.
Nem csak a fejünkben
„Manapság sokan úgy vélik, hogy az imádság – mint Istennel való párbeszéd – tisztán szellemi aktus. A régiek azonban mindig is úgy értelmezték az imádságot, mint testtel és lélekkel való imádkozást. Ez az imádság gesztusaiban is megmutatkozik. Nem csupán fejünkben és fejünkkel imádkozunk Istenhez, hanem egész testünkkel. Kitárjuk a karunkat, testünket is Isten felé fordítjuk. Az imádság a régiek számára ugyanazt jelentette, mint »kezünket Istenhez emelni«. A gesztus aláhúzza az imádságot, gyakran már önmagában imádság, mielőtt még szavakat formáltunk volna. Aki kitárt karokkal áll Isten színe előtt, az már maga a gesztus által is imádkozik.”
(Részlet Anselm Grün bencés szerzetes Böjt – Test és lélek imája című könyvéből)
Révületig
Valamennyi vallásban létezik a tánccal végzett ima, de talán a legismertebb meditatív tánc a derviseké. A nyolcszáz éves szertartás során a kerengő muzulmán testvériség tagjai önkívületi állapotban forognak körbe-körbe, hogy titokzatos egységet érjenek el Allahhal. A törökországi Konya városában alapítójuk, Mevláná Rúmí halálának emlékére megrendezett „fesztiváljuk” szinte turistalátványosságnak számít. Rúmí néha az utcákon kerengett örömében. Innen a dervisek jellegzetes mozgása: kezüket behajlítva, fejüket félrebillentve forogni kezdenek, s ahogy egyre gyorsabban forognak, kinyújtják a kezüket. Szerintük ugyanis a világ minden egysége kering.
