Az egyház mindezeket alaposan megfontolva letette a voksát amellett, hogy foglalkozni kíván a környezeti problémával. Nem arról van szó, hogy az egyház „besegít” a zöld mozgalmaknak, átveszi céljaikat és módszereiket, és azok igényei szerint „mozgósítja széles tömegbázisát”. Az egyháznak eredeti küldetését mindig egybe kell vetnie a kor emberének legigazibb, legsúlyosabb kérdéseivel, és evangéliumi alapon, belülről fakadóan kell kialakítania az ezekkel kapcsolatos állásfoglalását. Ezt teszi most is.
Legalább négy szinten ismerhetjük fel az egyház és a kortárs ökológiai trendek közötti találkozás főbb területeit. Az első szint a gyakorlat. Egyre több ember és világi csoport ismeri fel annak szükségességét, hogy tegyen a környezetért, annak megóvásáért – és az egyház, mely alapítójától, a megtestesült Fiútól a teremtett világ iránti szeretetet tanulta, nem is tehetne másként, mint hogy örömmel kapcsolódik be ezekbe a tevékenységekbe. A fent mondottak szellemében azonban igyekszik ezeket az evangélium mérlegén lemérni, és hozzájuk adni évezredekre visszanyúló tapasztalatának gyümölcseit.
A második szint az evangelizáció. A teremtett világ iránti szeretet tapasztalata, a cselekvésnek alapot adó remény keresése elvezet ahhoz a kérdéshez, hogy hol van a környezet védelmében indított tevékenységek forrása. Ezen a ponton lehet beszélni Krisztusról. Ez a hirdetés azonban a „környezeti érintettségű” kortársaink felé nemigen lesz sikeres, ha nyelvezete idejétmúlt. Ezért az ökológia és az evangelizáció találkozása megújulásra ösztönzi az egyházat az evangelizáció módszereinek tekintetében is.
A harmadik szint akkor nyílik meg, amikor az egyház nem csupán módszerei, de teológiai gondolkodása vonatkozásában is szembesül az ökológia által felvetett újszerű kérdésekkel. A teremtő Isten és az evolúció, az ember társ-teremtői felelőssége, az anyagvilág értéke és az eucharisztia – csak néhány azok közül a témák közül, amelyekben a környezeti gondolkodás ösztönzőleg hathat az egyház hitének kifejtésére.
És hátra van még a negyedik, a legmélyebb és legátfogóbb szint. Az ökológiai kérdés, mint napjaink világának „nagy kérdése” – amint az a megelőző korokban is történt – fel kell hogy ébressze és meg kell hogy újítsa az egyháznak önmagára irányuló örök kérdését: Ki vagyok én, Krisztus teste a világban, e nemzedék számára? Hogyan kell ma jól tanúskodnom a bennem élő Feltámadottról? Hogyan válhatunk mi, Krisztus tanítványai hiteles isteni válasszá a világ gondjaira? – nem csupán elmondva, sokkal inkább megélve e választ.
Látjuk tehát, hogy az ökológiai kérdés – mint minden kor legnagyobb emberi kérdései – alkalmas arra, hogy termékeny reflexióra és aktív tanúságtételre ösztönözze az egyházat, melynek – ahogyan a II. vatikáni zsinat, a Gaudium et spes kezdetű dokumentumban megfogalmazta – állandó feladata „vizsgálni és az evangélium fényénél értelmezni az idők jeleit” és „minden nemzedéknek megfelelő módon (…) választ adni az emberek örök kérdéseire a jelen és az eljövendő élet értelméről és e kettő összefüggéseiről”.
