– A játék azért nagy ajándéka és lehetősége az életünknek, mert szabad. Sokkal kötetlenebbül tudunk játszani, mint ahogy általában éljük az életünket. Különös, ellentmondásos helyzet, hogy néha „halál komolyan” játszunk, máskor pedig úgy élünk, mintha semmi tétje nem lenne. A játék élményében gyakran eltűnik az idő, ami lehetőséget ad az „időtlen”, az Örökkévaló megtapasztalásához. Ugyanakkor azt is megéljük, hogy a játék – természeténél fogva – epizodikus, tehát bármilyen helyzetbe kerülünk, egyszer csak véget ér. Ez mutatja, hogy véges és végtelen metszéspontjában élünk.
– Az életünk is ilyen? Hogyan van jelen a játék az életben – vagy az élet a játékban?
– Nehezen tudnánk elviselni, ha életünk minden pillanatában tudatosulna, mekkora súlya van a történéseknek. A hétköznapok terhei alól a játékban próbálunk felszabadulni, miközben – megint csak paradox módon – mélyebb kapcsolatba kerülünk magával az Élettel, a Teremtővel. Ez a szabadság a bibliodramatikus játékban nem öncélú, nem kizárólagos, hanem mindig összetartozik a szükségszerűséggel is. Szabadság és szükségszerűség, végesség és végtelenség kettőssége nagyban meghatározza az életünket és a bibliodramatikus játék működését is. Ezért úgy gondolom, hogy a bibliodrámát érdemes életszimbólumként látni. Ezen azt értem, hogy nem az a fontos, hogy a játék egy epizódjában szemben állunk egymással. Nem érdemes beleragadni abba, ami szétválaszt, hanem arra kell figyelni, hogy a játékban közösek vagyunk, ahogy az életben is minden szembenállásunk ellenére érdemes felfedeznünk a közös talajt. Azért is életszimbólum a bibliodráma, mert nem kell mindent megérteni benne és általa, hogy a lehetőségek szerint boldogok lehessünk. Engem gyakran elragad a hév, hogy vég nélkül próbáljam megérteni a dolgokat, hátha attól jobb vagy könnyebb lesz. De amennyire fontos a reflexió, annyira fontos annak tudása is, hogy nem ettől lesz jobb, se könnyebb. A bibliodrámában sem lehet és nem is kell mindent megértenünk, tudatosítanunk, sokszor elegendő belehelyezkedni egy szerepbe.
– „Hiszek Uram, segíts hitetlenségemen!” Ez a Márk evangéliumából vett paradox idézet volt a bibliodráma-konferencia mottója.
– Egy néma lélektől megszállt fiú apja kéri Jézust, hogy gyógyítsa meg a fiát, aki rettenetes kínokat él át. Drámai pillanat. Ha a helyszínen lennék, a megrendüléstől talán nem is tudnám, hogy mi miatt erednek meg a könnyeim, mert a fiú szenvedése, az apa tehetetlensége vagy a tanítványok tanácstalansága egyként megrázó. Az a tapasztalatunk, hogy fájdalmas történeteket kell átélnünk, hogy megszülessen bennünk egy ilyen mondat: „Hiszek Uram, segíts hitetlenségemen!” Ahogyan a serdülő testi fejlődése, úgy hitben való növekedés sincs fájdalom nélkül. Az evangélium szerint a fájdalom az élet kitüntetett helyzete lehet. Mert Istennel való kapcsolatunk nemcsak azt jelenti, hogy mi odafordulunk Istenhez, hanem azt is, hogy ő fordul hozzánk. A zsoltárosok Istent megszólító mondatai kifejezően írják le ezt: „mutasd meg arcodat”, „tekints rám”, „halld meg a hangomat”, „nehogy elvess engem orcád elől”.
– Mi a hit ellentéte, ha nem a hitetlenség?
– Hit és hitetlenség nem egymást kizáró, hanem összetartozó fogalmak. A közömbösség sokkal inkább ellentéte a hitnek. A közömböst ugyanis nem érik el a dolgok, események, nem tud kétségbeesni, és nem is szenved ettől. Egyszerűen nem „éli meg” közömbösségét. Ám ha életünk során valahogy megtapasztalunk a bibliai apáéhoz hasonló helyzeteket, akkor átéljük, hogy mély szakadék nyílik alattunk és hatalmas égbolt felettünk: ezt a teret nevezem hit és hitetlenség közös otthonának.
– Hogyan függ össze az istenkapcsolat az emberi kötődésekkel?
– Az ember eredendően határlény, azaz kapcsolódásra teremtetett. Kapcsolati lehetőségünk van a bennünk élő Örökkévalóval – de tudjuk, hogy hozzá fűződő viszonyunk sokféle lehet. Ha kötődési mintázatunk szerint biztonságosan kötődők vagyunk, az hat az Istennel való kapcsolatra is, és fordítva: ha bizonytalan vagy elkerülő kötődési mintázattal élünk emberi kapcsolatainkban, akkor a meghitt istenkapcsolat kimunkálásához nem spórolhatjuk meg a lélektani, önismereti munkát.
– Hétköznapi problémáinkról, kapcsolati nehézségeinkről nehezen beszélünk – előfordul, hogy fel sem ismerjük ezeket.
– Sokszor megérint a bibliai történetek megelevenedése. Érdemes megfelelően érzékennyé válnunk önmagunk és környezetünk számára is. A bibliodráma közel hozza, amit a hétköznapi életünkben gyakran távol tartunk: érzelmeket, embereket, történéseket idéz meg, melyek néha nyugtalanító kérdések elé állítanak minket, és eltávolít attól, amiben túlzottan benne vagyunk.
– Az történik, hogy elképzelem, megélem, milyen lehetett például Máriának az angyal előtt, a fáraó lányának, mikor rátalált Mózesre, vagy hogy a tékozló fiú miért ment el otthonról?
– Nem képzelgés ez, hanem komoly játék. Dolgozunk egy bibliai jelenettel – legyen a szöveg ó- vagy újszövetségi, zsoltár, levél vagy egy evangéliumi szakasz –, és azt vesszük észre, hogy a történet szereplője nem is olyan magától értetődő módon viselkedik, sőt, mi mást és másképp tennénk.
Ha nem tudunk szabadon játszani a felvett szerepben, azt gondoljuk, hogy a szöveg megköt bennünket. Úgy, ahogy az életben, amikor a körülményeinket tesszük felelőssé a sorsunkért. De nem a leírt szöveg, nem a betű és nem is a körülményeink kötnek, épp ellenkezőleg: mi kötözzük meg magunkat mindezek által. Arra világít rá egy ilyen tapasztalat, hogy növekednünk kell a belső szabadságban. Hiszen „ahol az Úr lelke, ott a szabadság”.
– És ez hol van?
– Ha sikerül teljes szívvel belépnünk egyik vagy másik bibliai szereplő életébe, olyan önfeledtséget élhetünk át, amelyet más helyzetben ritkán. De miközben átadjuk magunkat, egyúttal örök emberi történésekbe is bekapcsolódunk, azaz meghaladjuk a magunk határait. Minden játék keretét sok évszázaddal ezelőtti események adják, és egyetemes emberi témákba vezetnek. Ezáltal a bibliodráma nemcsak önfeledtséget ad, hanem személyességünkön túllépve az egyetemesség felé visz. Valahol ott van az, amire a kérdés célzott.
– Mária, Mózes, Rácháb, Zakeus, Jónás, Péter és a többi bibliai személy bőrébe bújva?
– Igen, és Dávid király, a házasságtörésen ért asszony, Pilátus meg Júdás bőrébe bújva. Egy-egy játék kapcsán rádöbbenhetünk, mennyi minden köt össze a Biblia alakjaival, még az ellenszenves szereplőkkel is. Nem kitalált figurák, hanem hús-vér emberek, akiket megérthetünk, sőt megszerethetünk. Ez pedig abban segít, hogy meghittebb kapcsolat alakuljon ki önmagunkkal, egymással, Istennel. És szerintem erről volt, erről van szó: meghitt – meg-hitt.
A bibliodrámáról
A bibliodráma a Bibliából vett történetek, szövegek dramatikus feldolgozása. A bibliai szövegek elsősorban nem történeti dokumentumok, irodalmi művek, hanem a szereplők szavai, történetei a transzcendenssel, Istennel kötnek össze – fogalmaz Nyáry Péter bibliodramatikus szakember. – A szövegek egykor élt emberek akkor létrejött érintettségét írják le: egykori konkrét helyzeteket rekonstruálunk itt és most, hogy megtudjuk, mit éltek át a történetek szereplői akkor és ott.
A bibliai történetekben átörökített évezredes tapasztalatok közkinccsé tétele a személyiségfejlesztés kitüntetett lehetősége – vallja Tomcsányi Teodóra pszichológiaprofesszor, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének igazgatóhelyettese.
A pszichodramatikus bibliodrámában valójában különleges, szürreális találkozás történik – mondja Sarkady Kamilla pszichológus. – A Biblia holt papírján leírtakban a ma élő, hús-vér ember kapcsolatba kerül, „találkozik” a sok száz évvel korábban élt szereplőkkel, azáltal, hogy a Biblia szereplői megelevenednek a bibliodráma színpadán. Isten sokféle arca (mondhatnánk, sok szerepben) mutatkozik meg: Ábrahámmal szövetséget köt, Mózest vezeti a kivonulás során, Józsefet reménytelen helyzetéből vezetővé teszi, Dánielt kiszabadítja az oroszlánveremből – és sorolhatnánk.
A Biblia befogadása – bibliodramatikus megelevenítése – hozzásegíthet, hogy közelebb kerüljünk magunkhoz, másokhoz és Istenhez.
