Fotó: News.va
„Megjelent az égen […] egy napba öltözött asszony”: tanúsítja a patmoszi látnok a Jelenések könyvében (Jel 12,1), és azt is megjegyzi: az asszony arra készült, hogy gyermeket hozzon világra. Azután az evangéliumban azt hallottuk, hogy Jézus így szól tanítványához: „Nézd, ő a te anyád” (Jn 19,26–27). Van anyánk! Egy „gyönyörű asszony”, ahogy a fatimai látnokok mondták egymás között a hazafelé tartó úton, azon a száz évvel ezelőtti áldott napon, május 13-án. Azon az estén Jácinta nem tudta megállni, hogy ne fedje fel a titkot anyukájának: „Ma láttam a Szűzanyát.” Látták a mennyei anyát. Sokan megpróbáltak abba az irányba nézni, ahová ők néztek, de ők nem látták Máriát. A Szűzanya nem azért jött ide, hogy lássuk őt: erre ott lesz az egész örökkévalóság, természetesen, ha a mennybe jutunk.
Hanem azért jött, hogy előre figyelmeztessen minket a kárhozat veszélyére, ide vezet ugyanis a – gyakran felkínált és másokra kényszerített – Isten nélküli, az Istent teremtményeiben gyalázó élet; és, hogy emlékeztessen minket Isten világosságára, amely bennünk lakik, és betakar bennünket, mert, miként az első olvasmányban hallottuk, „a gyermek elragadtatott Istenhez” (Jel 12,5). És Lúcia szavai szerint a három kiváltságos (látnok) Isten világosságában találta magát, amely a Szűzanyából sugárzott. Mária befedte őket a világosság palástjával, amelyet Isten adott neki. Sok – ha nem minden – zarándok hite és érzései szerint Fatima főleg a világosságnak ez a palástja, amely betakar bennünket itt, mint ahogy a föld bármely másik helyén, amikor a Szűzanya oltalma alá futunk, hogy kérjük őt, amint a „Salve Regina” tanítja nekünk: „Mutasd meg nekünk Jézust!”
Kedves zarándokok, van anyánk, van anyánk! Gyermekként Máriába kapaszkodva abból a reményből élünk, amely Jézusra támaszkodik, mert, miként a szentleckében hallottuk: „Azok, akik a kegyelem és megigazulás bőséges ajándékát kapják, uralkodni fognak az életben az egy Jézus Krisztus által” (Róm 5,17). Amikor Jézus mennybe ment, elvitte a mennyei Atyához az emberi természetet – a mi emberiségünket –, amelyet magára vett Szűz Mária méhében, és soha többé nem válik meg tőle. Vessük reményünket horgonyként abba a mennyben, az Atya jobbján elhelyezkedő emberségbe (vö. Ef 2,6)! Ez a remény legyen mindnyájunk életének támasza: az a remény, amely mindig támogat minket, utolsó leheletünkig.
Erősen e reményben azért gyűltünk itt össze, hogy megköszönjük azt a számtalan áldást, amelyet az Ég adott nekünk az elmúlt százéves időszakban, melyet az alatt a ragyogó palást alatt töltöttünk, amelyet a Szűzanya ettől a reményben gazdag Portugáliától kezdve kiterjesztett a föld négy égtája fölé. Szemünk előtt van Szent Francisco Marto és Szent Jacinta Marto példája, akiket Szűz Mária bevezetett Isten világosságának végtelen tengerébe, hogy imádják őt. Ebből merítettek erőt ahhoz, hogy megbirkózzanak az ellenségeskedésekkel és a szenvedésekkel. Az isteni jelenlét állandóvá vált életükben, mint ahogy ez világosan kitűnik abból, hogy állhatatosan imádkoztak a bűnösökért, és állandóan arra vágytak, hogy a tabernákulumban „rejtett Jézus” mellett maradhassanak.
Emlékirataiban (III., 6. pont) Lúcia nővér idézi Jácintának egy jelenést követő szavait: „Nem látod a sok utat, a sok utcát és teret, melyek tele vannak emberekkel, akik sírnak az éhségtől, mert nincs mit enniük? És a Szentatyát egy templomban Mária Szeplőtelen Szíve előtt imádkozva? És azt a rengeteg embert, akik vele imádkoznak?” Köszönöm, testvéreim, hogy elkísértetek engem! Nem tehettem meg, hogy ne jöjjek el ide, hogy kifejezzem tiszteletemet a Szűzanyának, és ne bízzam rá az ő gyermekeit. Palástja alatt nem vesznek el; karjaiból árad az a remény és béke, amelyre szükségük van, és amelyért esedezem minden testvérem számára a keresztségben és emberségben, különösen is a betegek, a fogyatékkal élők, a rabok, a munkanélküliek, a szegények és a magukra hagyottak számára. Kedves testvéreim, kérjük Istent abban a reményben, hogy az emberek meghallgatnak minket; és forduljunk az emberekhez azzal a bizonyossággal, hogy Isten megsegít minket.
Ő ugyanis arra teremtett minket, hogy remény legyünk mások számára, valóságos és megvalósítható remény mindenki életállapotának megfelelően. Amikor az Ég azt „kéri” és „követeli” mindnyájunktól, hogy teljesítsük kötelességeinket állapotunknak megfelelően (Lúcia nővér levele, 1943. február 28.), egy valódi általános mozgósítást indít el ezzel a közönnyel szemben, amely kihűti szívünket és súlyosbítja rövidlátásunkat. Nem akarunk elvetélt remény lenni! Az élet csak egy másik élet nagylelkűségének köszönhetően maradhat életben. „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24): ezt mondta és ezt tette az Úr, aki mindig megelőz bennünket. Amikor megpróbáltatáson megyünk keresztül, ő már előttünk keresztülment rajta. Így nem mi megyünk fel a kereszthez, hogy megtaláljuk Jézust, hanem ő volt az, aki megalázta magát, és leszállt egészen a keresztig, hogy megtaláljon minket, legyőzze bennünk a gonosz sötétségét, és visszavigyen minket a világosság felé (vezető útra).
Mária oltalma alatt legyünk a hajnal őrszemei, akik képesek meglátni az Üdvözítő Jézus valódi arcát, azt, amely felragyog húsvétkor, és képesek felfedezni az Egyház fiatal és szép arcát, amely akkor ragyog, amikor az Egyház missziós, befogadó, szabad, hűséges, szegény az eszközökben, de gazdag a szeretetben!
Fordította: Tőzsér Endre SP
