Fotó: News.va
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Volt valami lenyűgöző abban, ahogyan Jézus imádkozott; olyannyira lenyűgöző, hogy egy napon a tanítványai meg is kérték, hogy vezesse be őket imájába. A jelenet Lukács evangéliumában található, az evangélisták közül ő az, aki legtöbbet írt az „imádkozó” Krisztus misztériumáról: az Úr imádkozott. Jézus tanítványait különösen megragadja az, hogy Jézus – különösen reggel és este – magányba vonul és imádságba „merül”, s ezért egy napon megkérik, hogy őket is tanítsa meg imádkozni (vö. Lk 11,1).
Jézus pedig közli velük azt, ami a voltaképpeni keresztény imává vált, a Miatyánkot. Mátéhoz képest Lukács rövidebb változatban adja vissza Jézus imáját, amely azzal az egyszerű megszólítással kezdődik, hogy „Apa!” (Lk 11,2).
A keresztény imádság egész misztériuma bele van foglalva ebbe a szóba: legyen bátorságunk Istent Apának nevezni. A liturgia is tanúskodik erről, amikor ugyanis Jézus imájának közös elmondására hív minket, ezt a kifejezést használja: „merjük mondani”.
Istent „Apának” nevezni ugyanis egyáltalán nem magától értetődő. Hajlamosabbak vagyunk magasztosabb címeket használni, amelyekről úgy érezzük, hogy nagyobb tiszteletben tartják az ő transzcendenciáját. Ellenben, ha „Apának” szólítjuk, az meghitt kapcsolatot létesít vele, ahogyan a kisgyermek fordul édesapjához, annak tudatában, hogy szereti őt és törődik vele.
Ez az a nagy forradalmi változás, amelyet a kereszténység az ember vallási tudatában végbevisz. Isten misztériuma, amely mindig elbűvöl minket, és amely előtt kicsinek érezzük magunkat, de mégsem kelt bennünk félelmet, nem taszít el és nem szorongunk előtte. Nehéz ezt a forradalmi újdonságot befogadni emberi lelkünkbe; annyira igaz ez, hogy még a feltámadásról szóló elbeszélésekben is az szerepel, hogy az asszonyok, miután látták az üres sírt és az angyalt, „elfutottak (…), félelem és szorongás vett erőt rajtuk” (Mk 16,8). Jézus azonban feltárja előttünk, hogy Isten egy jóságos Apa, és így bátorít minket: „Ne féljetek!”
Gondoljunk az irgalmas apáról szóló példabeszédre (vö. Lk 15,11–32). Jézus egy olyan apáról mesél, aki csak szeretet képes lenni gyermekei számára. Olyan apa, aki nem bünteti meg fiát szemtelenségéért, sőt, arra is hajlandó, hogy odaadja neki örökségét, és engedi, hogy elmenjen hazulról. Isten Apa, mondja Jézus, de nem emberi módon, hiszen nincs apa a világon, aki úgy viselkedne, mint ennek a példabeszédnek a főszereplője. Isten Apa a maga módján: jóságos, védtelen az ember szabad akaratával szemben, csak a „szeretni” igét képes ragozni. Amikor lázadó fia, miután mindent eltékozolt, végre visszatér szülőházába, az az apa nem az emberi igazságosság kritériumai szerint bánik vele, hanem mindenekelőtt a megbocsátás szükségét érzi, és azzal, hogy megölelgeti, megérezteti fiával, hogy azalatt a hosszú idő alatt hiányzott neki, fájdalmasan hiányzott az ő apai szeretetének.
Milyen kifürkészhetetlen titok egy ilyen Isten, aki ilyesfajta szeretetet táplál gyermekei iránt! Valószínűleg ez az oka annak, hogy Pál apostol, amikor a keresztény misztérium középpontjára utal, nem tartja jónak, hogy görögre fordítsa azt a szót, amelyet Jézus arámiul használt: „abba”. Pál apostol kétszer érinti ezt a témát leveleiben (vö. Róm 8,15; Gal 4,6), és mindkétszer meghagyja ezt a le nem fordított szót, ugyanabban a formában, ahogyan Jézus ajkát elhagyta: „abba”, amely az „apa” szónál még meghittebb, és amelyet valaki „apukának, papának, édesapának” fordít.
Kedves testvéreim, sosem vagyunk egyedül! Mi lehetünk távoliak, ellenségesek, „istentelennek” is vallhatjuk magunkat, de Jézus Krisztus evangéliuma feltárja előttünk, hogy Isten nem tud meglenni nélkülünk: ő sosem lesz „embertelen” Isten; ő nem tud meglenni nélkülünk, és ez nagy titok! Isten nem tud Isten lenni az ember nélkül: nagy ez a titok. És ez a bizonyosság a mi reményünk forrása, ezt foglalja magában a Miatyánk minden egyes kérése. Amikor segítségre szorulunk, Jézus nem azt mondja, szomorkodjunk és zárkózzunk magunkba, hanem azt, hogy forduljunk az Apához, és kérjünk tőle bizalommal. Minden szükségletünkben – kezdve a mindennapi legelemibb szükségletekkel, mint amilyen az étel, az egészség, a munka, egészen addig, hogy bocsánatot nyerjünk és segítséget kapjunk a kísértésben – a magányunk tükröződik: van viszont egy Apánk, aki mindig szeretettel néz ránk, és aki biztos, hogy sosem hagy el minket.
Most szeretnék javasolni nektek valamit: mindnyájunknak sok nehézségünk és szükségletünk van. Gondoljunk egy kicsit csendben ezekre a nehézségekre és szükségletekre! És gondoljunk az Atyára is, a mi Apánkra, aki nem tud meglenni nélkülünk, és aki ebben a percben is néz minket. Bizalommal és reménnyel mondjuk közösen: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy…”
Köszönöm.
Fordította: Tőzsér Endre SP
