Innen szép nyerni

Különös időket él manapság a globális szórakoztatóipar fellegvárának számító Hollywood: legreprezentatívabb eseményére, az idén február 24-én tartandó Oscar-díj-átadóra egyre kevesebben kíváncsiak, miközben kínos botrányok tarkítják a tavaly szeptembertől zajló díjszezont.

Jól jellemzi a helyzetet, hogy a fényes külsőségek között megrendezett gálaestnek idén egyszerűen nem lesz házigazdája. Történt ugyanis, hogy Kevin Harttól, a megtisztelő feladatra már korábban felkért afroamerikai humoristától nemrég előkerült a közösségi médiában néhány, több évvel ezelőtti sértő bejegyzés. A színész-komikus először magyarázkodott, majd december elején némi huzavona után visszaadta a megbízást. A szervezők nem kerestek új jelöltet, a tervek szerint szegmensekre osztják a díjátadót, és különböző sztárokat kérnek fel a nyertesek konferálására. Az eset rávilágít arra, hogy a közösségi média a magánéletünkön kívül a szórakoztatóipar felett is átvette az uralmat: Twitter-kampányok, hashtag-üzenetek és virtuális lincselések röpködnek az interneten, pillanatok alatt tönkretéve egész karriereket, életeket – függetlenül attól, hogy a rögtön váddá élesedő alapállítások igazak-e vagy sem. Árnyalt megközelítésnek nyoma sincs, a tét (nem is annyira szimbolikusan) győzelem vagy halál.

Magyar ambíciók

Mindez Magyarországról, egy kis ország filmgyártásának nézőpontjából persze kevésbé érzékelhető (főként miután januárban elvesztettük a minket Hollywoodhoz talán legerősebben kapcsoló személyt, Andy Vajnát), így a legfontosabb fejlemény számunkra az, hogy idén nincs magyar film a jelöltek között. Érdemes azonban észrevennünk, hogy az elmúlt három év nemzetközi díjesője kivételes időszak volt. A Saul fia és a Mindenki győzelme, valamint a Testről és lélekről jelöltsége nyomán a szeszélyes figyelmű filmvilág évekig velünk foglalkozott, s remélhető, hogy ez a tendencia még kitart néhány évig. Minden­esetre idei felhozatalunk miatt sem kellett szégyenkeznünk: a Ruben Brandt, a gyűjtő egész estés animáció, az Egy nő fogságban dokumentumfilm és a Suso­tázs rövidfilm Oscar-glamúr nélkül is állja a versenyt a nemzetközi mezőnnyel.

Botrányoktól tépázva

Ahova eljutni szeretnénk, abból viszont lassan kiszeret a világ filmkedvelő közönsége: már évekkel ezelőtt éles bírálatok érték az Oscar-díjakat osztó amerikai filmakadémia nehézkességét és részrehajló ítélkezését. Négy évvel ezelőtt ütötte fel a fejét az #oscarsowhite-tiltakozás (miszerint az akadémia a jelöléseknél indokolatlan előnyben részesíti a fehérbőrű alkotók teljesítményét), majd elszaporodtak a szexuális zaklatásokkal kapcsolatban kirobbant különböző botrányok (a legemlékezetesebb, lavinaindító ügy Harvey Weinstein befolyásos filmproducer bukása volt 2017 októberében).
A szervezet reformokkal próbált elébe menni a változásoknak: radikális tagrevíziót hirdetett, politikai korrektséget ígért, és az Oscar-gála nézettségének növelése érdekében alaposan belenyúl a díjátadó menetébe: új kategóriát alapít „a legnépszerűbb film” elnevezéssel, bizonyos (kisebb jelentőségűnek gondolt) díjak átadását kiveszi az élő közvetítésből és lerövidíti a maratoni hosszúságú gálát. Felháborodást leginkább az előbbi két intézkedés keltett: a bírálatok szerint az akadémia egyrészt az olcsó népszerűséget hajhássza (ugyan miért is volna indokolt legnépszerűbb filmet választani a legjobb film mellett, mintha ez a két szempont kizárná egymást), másrészt méltatlanul jár el, amikor például a technikai díjak nyerteseit csak utólag ismerhetjük meg. A testület valódi célja természetesen az volt, hogy a manapság hódító képregényfilmek tizenéves rajongóit is megnyerje magának, ám a tiltakozás hatására az új kategóriát idén még nem vezette be.

Meglepő erősorrend

Mindezzel együtt árulkodó, ahogy az akadémia az idei jelöltlistán látványos gesztust tett a közönségfilmek felé. A Disney kitartó lobbizása, úgy tűnik, eredményes volt: a tavaly februárban bemutatott Fekete párduc hét jelölést kapott, köztük a legjobb film kategóriában. Az igényesen elkészített, ám nem különösebben kiemelkedő színvonalú Marvel-képregényfilm elsősorban nem a minőségével, hanem ideológiai mondanivalójával és kasszarobbantásával vívhatta ki a jelölést. Ryan Coogler filmje ugyanis az első, szinte teljes egészében afroamerikai szereposztással és alkotógárdával készült mozi, amely zajos sikert aratott.
Hogy az amerikai közvélemény aktuális állapota mennyire van hatással az Oscarra, azt jelzi, hogy két másik, faji kérdésekkel foglalkozó film is bekerült ugyanide: a BlacKkKlansman – Csuklyások (6 jelölés) igaz történetet dolgoz fel, mely szerint a 70-es években egy fekete rendőr beépül a Ku-Klux-Klan egyik helyi szervezetébe. A kétségtelenül abszurd alaphelyzetet Spike Lee rendező sokáig árnyalt egyensúlyban tarja, ám a zárlatban propagandisztikusan utal az elmúlt években újra fellángolt faji ellentétekre. Peter Farrelly vígjátékrendező első drámája, a Zöld könyv – Útmutató az élethez (5 jelölés) szintén valós sztorin alapul, és egy olasz származású sofőr (Viggo Mor­tensen) meg egy fekete zongoraművész (Mahershala Ali) turnéját követi nyomon a 60-as évek Amerikájában, ám az izgalmasan induló utazás jórészt közhelyes tanulságokba fullad.
A jelölések számát tekintve azonban mindhárom imént említett filmet megelőzi két másik. A kedvenc abszolút éllovasként (10 jelölés) bizonyítja, hogy a meghökkentő filmjeiről elhíresült görög sztárrendező, Jorgosz Lanthimosz végleg megérkezett az álomgyárba. Bradley Cooper pedig Lady Gaga partnereként, dalszerzőként, forgatókönyvíróként és rendezőként negyedszer is sikerre vitte a Csillag születik (8 jelölés) történetét. Az Oscar-szavazók mindig is fogékonyak voltak a zenés életrajzi filmekre, s különösen értékelik a nagy színészi átalakulásokat. Más nem nagyon magyarázhatja ugyanis a Bohém rapszódia bekerülését a jelöltek közé (5 jelölés), hiszen az egykori zenekari tagok produceri közreműködésével készült Queen- életrajzi film kiábrándítóan kockázatmentesre sikerült: csupán az élethű koncertfelvételek és Rami Malek lenyűgöző Freddie Mercury-alakítása írható a javára.

Formálódó trendek

A filmnézési szokások drasztikus megváltozására immár Holly­woodnak is reagálnia kellett: a heves viták ugyan nem csillapodnak e témában, ám a neves streaming-szolgáltató Netflix által bemutatott Roma című film idén valódi esélyesnek tűnik (10 jelölés). Örömteli, hogy emellett szokatlanul sok idegen nyelvű (vagy külföldi alkotók által rendezett) mozi került be a saját kategóriáján kívül a főbb jelöltek közé is (Roma, A kedvenc, Hideg­háború). Különös viszont, hogy az akadémia szinte tudomást sem vett Ethan Hawke idei alakításairól (A hitehagyott, A meztelen Juliet) vagy a holdra szállást akkurátusan bemutató Az első emberről.
Hasonlóképpen fontos az akadémiai tagok számára a politikai állásfoglalás. Bizonyítja ezt a Dick Cheney pályafutását szatirikus hangvételben bemutató Alelnök nyolc jelölése, illetve ebből a nézőpontból is értelmezhető a Fekete párduc, a BlacK­kKlans­man és a Zöld könyv hangsúlyos jelenléte. Mind­ez nem új jelenség: a többségében liberális, haladáselvű nézeteket valló hollywoodi filmipar mindig is politizált, s főként akkor hallatja a hangját, amikor neki nem tetsző irányultságú erők kormányozzák Amerikát. Az aggasztó inkább az, hogy a Trump-korszak eljövetelével végképp polarizálttá vált a közbeszéd: higgadt elemzések és árnyalt vélemények helyett a heves indulatok és a verbális (sokszor pedig tettleges) szélsőségek korát éljük – a józan középút pedig egyre távolodik.

*

Ráhangolódásként tanulságos régi Oscar-köszönőbeszédeket böngészni a YouTube videó­meg­osztó portálon: a boldog győztesek többsége rokonai, alkotótársai és ügynökei mellett általánosságban is méltatja a filmipart, amelyben dolgozik. A magyar idő szerint hétfőn hajnalban kezdődő csillogás ne tévesszen meg minket: Hollywoodot, bár gyakran botrányt kelt, fennhéjázik és politizál, végső soron a rideg üzleti számítás mozgatja – a mi pénzünkből remélt nyereség.