A nagybátyám viszont azt mondta nekik: ha szeretne szerzetbe lépni, ne vegyétek el a kedvét! Volt egy kedves lelkiatyám, egy szent életű pap, ő készített számomra egy listát, milyen rendekbe jelentkezhetek. A szerviták címe is rajta volt, végül a nagybátyám révén jutottam el hozzájuk – meséli hivatásának kezdetét Nagy Erzsébet Bóna nővér. Beöltözésére 1940-ben került sor, majd elvégezte az óvónőképzőt, és Kőszegre került, ahol negyvennégy árva gyereket nevelt az óvodában. „Egyszer odajött egy kisgyerek, és elmesélte, hogyan imádkozik a kisebb testvére: Öcsike szeret téged, te is szeresd öcsikét! Mondtam neki, ez a legszebb imádság. A gyerekek sokszor emlegették a szüleiket, akiket soha nem láttak. Mindig vágyakoztak arra, hogy legalább egyszer lássák őket. Egy alkalommal egy kisfiút örökbe akart fogadni valaki. Bevittem őt az irodába, és mondtam neki, itt van az anyukád. A kisfiú a nyakába borult leendő anyukájának, és zokogva kérdezte: hol voltál eddig, miért nem jöttél? Annyit imádkoztam érted!” – meséli szomorú élményeit a nővér. 1947-ben Rákosszentmihályon örökre elkötelezte magát Istennek, akkor, amikor a rend huszonöt éves jubileumát ünnepelte. Ekkor hárman voltak örökfogadalmasok. De örömük nem tarthatott sokáig, hiszen egy év múlva jött az államosítás. Akkor már nem foglalkozhattak a gyerekekkel, de a gyerekek ott maradtak az épületben. „Az 1950-es szétszóratás borzasztó volt. Teherautóval jöttek értünk késő este, előtte a helyi rendőrök értesítettek, hogy készülődjünk, csomagoljunk, mert mindjárt visznek minket. De szinte semmit nem tudtunk elvinni magunkkal, mindent ott kellett hagynunk. Az elmélkedési könyvet fogtam a kezemben, de az ávósok azt is átlapozták, nincs-e benne valami… Nem is tudom, valójában mit kerestek. Pusztamonostorra vittek minket, ahol 1950 júniusáig óvoda és egy üdülő működött a Krisztus Királyról Nevezett Népművelő Testvérek Társaságának vezetésével. Amikor a gyerekeket elvitték onnan, a hatóság kiürítette az élelmiszerraktárat is. Ezután hoztak ide minket – a megváltós nővérekkel együtt – ebbe a kis rendházba, ahol addig tizenketten éltek. Boros János atya volt a plébános, aki kihirdette a templomban, hogy nincs élelmük a vendég nővéreknek. A falusiak sötétedéskor a kert végében adtak be nekünk mindenféle élelmiszert. Civilbe öltözött jezsuita szerzetesek is hoztak nekünk ennivalót” – idézi föl a nővér a szétszóratás időszakát. A máshonnan idehozott nővérek nem hagyhatták el a házat, így templomba sem mehettek. A plébános járt be naponta misézni hozzájuk. Az ÁVO gyakorta dörömbölt az ajtón, éjszakánként ellenőrzést tartottak, mindent átkutattak, fölkeltették a nővéreket, akik többsége szalmazsákon aludt a földön. „Föl kellett sorakoznunk, és megszámláltak minket, megvagyunk-e. Ennek ellenére mégis mintha azt szerették volna, ha megszöknénk, ha önként elhagynánk a tábort, de ez nem következett be. Egymás után hívtak be minket kihallgatásokra. Tőlem az egyik ávós megkérdezte: mi a foglalkozása? Óvónő vagyok, válaszoltam. – Kint is dolgozhatna, a demokráciában… Nos, mit választ? – Én inkább az internálótábort választom… – feleltem. Ő meg erre dühödten kizavart.” Mikor eljött a szeptember, nem kérdezték tőlük, van-e hová menniük: közölték velük, hogy el kell hagyniuk az épületet. Mindenki ment, amerre látott. „Én Pestre kerültem, albérletben laktam, és egy VIII. kerületi óvodában helyezkedtem el. Itt sok nehézséggel kellett szembenéznem. Egyszer például arról faggatták az óvónőket, van-e a környezetükben, a munkatársaik között pap, apáca vagy régi katonatiszt. – Miattad van rosszkedvünk – mondták nekem, amikor megérkeztem. Visszaválaszoltam nekik: ha ezért küldenek el, akkor emelt fővel megyek. Végül maradhattam. A vezető óvónő párttitkár volt, ha valakinek valami problémája volt velem, azt mondta az illetőnek: menjen a pártba, jelentse föl a nővért! De a jó Isten megsegített. Később sikerült lakáshoz jutnom, és egészen nyugdíjazásomig ott dolgoztam az óvodában” – meséli a nehéz munkás hétköznapokat a szerzetesnő. Miután nyugdíjba ment, magához vette édesanyját, és szép öregséget biztosított neki. A nyolcvanhat éves Bóna nővér most Pesten lakik, de sokszor meglátogatja a győri rendházban élő rendtársait.
Isten iránti hálával készül hetvenéves szerzetesi jubileumára.
