Impressziók Debrecenben
Fotó: Czeglédi Zsolt

 

Monet, Degas, Cézanne, Van Gogh, Modigliani, Matisse, Picasso, Warhol, Lichtenstein és Bacon Európában kevéssé ismert művei, több mint egy évszázad művészete Turnertől a preraffaelitákon, a barbizoniakon és az impresszionistákon át a posztimpresszionistákig, tanulmányoktól nagy művekig, portrék­től tájképekig, zsánerképektől csendéletekig – mintha csak egy, a XIX–XX. század nyugati művészetének történetét tárgyaló lexikon névjegyzékét, vagy egy nemzetközi sztenderdek mentén kialakított művészeti múzeum kiállítói jegyzékét lapozgatnánk.
Első benyomás a kiállítás ízléses, visszafogott, a reklámtempótól mentes, nyugodt – mondjuk ki: klasszikus –, egyes részeknél mégis meglepően friss szemléletű összeállítása és prezentálása. Bár a cím (Impressziók) felületes olvasás után lehet megtévesztő – hiszen nem csak impresszionista műveket láthatunk a falakon –, mégis pontosan jelzi a kurátori szándéknak megfelelően a tanult és kidolgozott helyett az észlelt és a pillanatnyi művészi rögzítésének a korszakra olyannyira jellemző attitűdjét.
A latin eredetű szó a kezdetben impresszionizmusnak csúfolt, később már büszkén így nevezett művészeti, elsősorban a festészet, a zene és az irodalom területén jelentkező mozgalommal vált közismertté. Ha megkérdezzük ismerőseinket, melyik a szívüknek legkedvesebb művészeti (elsősorban festészeti) irányzat, biztosra vehetjük, hogy többen is az impresszionizmust választják. Mai, a pillanat valós idejű megörökítésének, manipulálásának és publikálásának temérdek rendelkezésünkre álló eszközével, felületével, az azonnali értékelést és visszajelzést biztosító és követelő, látásalapú kultúránkban nehéz elképzelni, miért keltett eleinte felháborodást ez az új látásmód. Claude Monet első ízben 1874-ben kiállított Impresszió, a felkelő nap című festményéről – amely az ehhez a kiállításhoz hasonlóan visszafogott, klasszikus, ugyanakkor sajnálatosan kevéssé ismert párizsi Marmottan–Monet Múzeum gyűjteményében látható – így nyilatkozott meg Louis Leroy kritikus a Le Chari­vari hasábjain megjelent, Az impresszionisták kiállítása című cikkében (amely nélkül valószínűleg a feledés homályába merült volna a neve): „Impresszió – biztos voltam benne. Pont ezt mondogattam magamnak, mivel hatással volt rám, kell hogy legyen benne valamennyi impresszió… és micsoda szabadság, micsoda mesteri könnyedség! Egy tapétaterv kezdeti vázlata kidolgozottabb, mint ez a tengeri látkép.”
Azóta már tudjuk, hogy korszakváltó volt Monet és barátai 1874-es, a kanonizált központi kultúraszemlélettel dacoló, független, a munkáikat elutasító hivatalos Szalon szerint elfogadhatatlan műveinek kiállítása. Nem véletlenül nevezi az ezt a kort is magában foglaló időszakot Ernst Herbert Gombrich a permanens forradalom korszakának, ahol a tárgyválasztás forradalma után bekövetkezett az általa a színek forradalmának nevezett, de valójában inkább a látásunkat forradalmasító, robbanásszerű változás. Megtanultuk a valóságot másképp látni: a vásznon kidolgozatlannak tűnő elemek immár a látásunk által állnak össze teljes, a tünékeny pillanatot, a megragadhatatlannak látszó valóságot mégis valahogy megragadni képes egésszé.
A kiállítás katalógusának bevezetőjében a tárlat magyar kurátora, Süli-Zakar Szabolcs pontosítja az impresszió mibenlétével kapcsolatos elképzelését: „A benyomás nem rögzíthető a fényképezőgép lencséjével, az ugyanis nem képes válogatni a látvány elemei között, minden fizikait rögzít, ami a látószögébe kerül. Mégis a világ megismerhetőségének hitét hirdette, ahogyan a plein air festésmód is a valóság és az élmény közvetlenebb rögzítése céljából vált szükségessé, a fényképezés felfedezésével és elterjedésével egy időben.”
Bejárva a tárlatot megérezhetjük, mit jelent e módon a világ pontosabb megismerése, a valóság és az élmény megragadásának lehetősége. A gondolati tematika szerint csoportosított képek a XIX. század közepétől a XX. század végéig vezetnek kézen fogva a színes falak mentén, a gyűjtemény darabjai segítségével.
A preraffaelitákat képviselő első blokkban a kiállítás emblémájául is választott finom, apró Rossetti-kép, a tragikus sorsú Elizabeth Siddal portréja mellett Millais nagyvonalú, a régi mesterek hatását mutató varró nője és Alma-Tadema historizáló témaválasztású, minden bizonnyal az eredetiből levágott fáraó-pietàja olyan különlegességek, amelyeket csak ritkán láthatunk élőben.
Találkozhatunk a tanulmányok között Rodin, Modigliani, a Rippl-Rónai barátjaként is ismert, és nemrég a Nemzeti Galériában bemutatott Maillol, Matisse és Picasso mellett a szobrászként közismert Henry Moore rajzaival, pasztelljeivel és grafikáival, valamint egy korai Van Gogh-szénrajzzal is, míg a sort a fényfestőként ismertté vált, az impresszionistákra is nagy hatással bíró William Turnertől egy korai rézkarc és egy, a festői kvalitásait már megcsillantó akvarell zárja.
A plein air festésmód és a naturalista tájképfestészet úttörőjeként – és ezzel az impresszionisták és a kor tájképfestői számára is példát jelentő – a magyar Paál Lászlót is magába foglaló és időnként Munkácsy Mihálynak is alkotási teret nyújtó barbizoni iskola műveinek sorát egy remek Millet-szénrajz nyitja Courbet, Corot, Fantin-Latour és Sargent tájképei előtt. Mancini portréja a Johannesburgi Művészeti Galéria világszínvonalú gyűjteményének kialakításában meghatározó szerepű Lady Phillipsről egyértelműen különlegesség.
Meglepő az impresszionistákhoz kapcsolható művek között az előképnek tekinthető Jongkind mellett Boudin tengeri hajóképeinek frissessége (nemcsak a szerző vitorlázáshoz kötődése miatt), csakúgy, mint Sisley folyóparti képe. Monet tavaszi tája és Degas táncosai pedig mindig rádöbbentik az embert a pillanatnyiságra és látásunk tökéletlenségére.
A posztimpresszionisták sorában Bonnard-tól egy remek tájkép és egy litográfia, Pissarrótól és Le Sidaner-től egy-egy tájkép látható. Signac két kikötői képe az eltérő technikákkal (olaj és akvarell) látványosan mutatja meg, hogy a pointillista alkotásmód mellett a festő milyen könnyedséggel tudta rögzíteni benyomásait. Cézanne litográfiája akár később is készülhetett volna, a szintén Rippl-Rónai révén ismerős Nabis csoporttól eltávolódó Vuillard fénytanulmányként is felfogható temperaképe pedig a festészeti problémamegoldásra tett új kísérletnek tekinthető.
A figurális szobrairól (és a párizsi művész­negyed aranykorából származó, a mai napig látogatható montparnasse-i műterméről) ismert Zadkine modernista pasztellképe és Derain két festménye átvezet a kiállításon posztmodernként jelölt művek közé. Lichtenstein jellegzetesen felnagyított képregény-litográfiája, Warhol Joseph Beuysról készült szitanyomatai, valamint Francis Bacon expresszív férfiportréja elvezetnek Picasso kései Harlequinjének egészen döbbenetesen szabad zabolátlanságáig és gyermekien tiszta spontaneitásáig.
Dél-afrikai művészeknek a tárlatot záró művei ébresztik rá a nézőt, hogy az első osztályú európai művek hosszú sora ellenére nem a globális északról származó kollekcióval állnak szemben. Maggie Laubser, Maud Sumner, Selby Mvusi és George Pemba nevei és művei teljességgel ismeretlenek, vizualitásukban és tematikájukban is újdonságot jelentenek a látogatónak.
Különlegességén túl a tárlat arra is remek példa, hogy egy nem kereskedelmi célok, pénzügyi értéknövekedés és puszta profitgenerálás szemléletével válogatott, a gyűjtő és a gyűjteményi kurátorok szemléletét, ízlését, kép- és világlátását is jól tükröző, nem túlzó, méretében visszafogott, megasztárok helyett egységes-közös hatásra törekvő gyűjtemény milyen benyomással, azaz impresszióval lehet a látogatóra.
Az Impressziók – Monet-tól Van Goghig, Matisse-tól Warholig című, a Johannesburgi Művészeti Galéria gyűjteményéből válogatott kiállítás a debreceni Modem Modern és Kortárs Művészeti Központban szeptember 23-ig látható.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..