Megyém: elsüllyedt világok otthona vagy. Szinte elfeledett, nem számon tartott tündérország, amit elsőként talán maguk az ott lakó tündérek feledtek el. De Illyés pusztáidból mítoszt faragott, Lázár Ervin mesét. Mészölynek és Babitsnak dombjaid jutottak. S nekem puszta is, domb is. És ők: a szóhívogatók. Közülük is legelébb Babits. Lépkedek hát az ő nyomában. Figyelem ijesztő soványságú szobrát a sétányon. Fölmegyek a Bartinán, présházak és szőlők közt járok, magam sem tudom, mit kutatok. Talán szavakat. Kerülgetem a Sédet. Föl-le a dimbes-dombos februári nagyfalun. Szavakat keresek az élethez. Illő szavakat a Babits-évhez. De csak hepehupás utcákat találok, februári telet, és mélyen konduló harangszót. Templomot. Bemegyek. Majd beállok a hívek közé én is. Nézem a „bókos szenteket”. És elhiszem, hogy mindennemű torokbaj, torokgyík, az elnémulás és talán még a halál veszedelme is elég a lángban, amint a pap a kétágú gyertyatartót torkom elé emeli. A gégerákos Babitsra gondolok, aki gyermekként talán pont itt tartotta megadón fejét a gyertyák közé. A fuldokló Babitsra, akihez a szavak mégsem lettek hűtlenek. Halálát is túlélték nekünk, értünk. Szavaira gondolok, a szép magyar szavakra. A szívünkre gondolok, a szánkra. S mire az oltár elé érek, már Szent Balázsra. Mert szépen kérlek, Sebaste püspöke, védd meg torkunk, hangunk és adj jó szavakat ebbe a világba.
