„Megilletődtem, megdöbbentem, amikor a meghívót megkaptam, erre soha nem gondoltam volna – mondja Lisznyay Szabó Mária. – Tizenhárom éves korom óta kántorképzős vagyok, hiszen ahová lehetett, elkísértem édesapámat, aki többek között a katolikus kántorképző tanára volt. Meghatott az is, hogy a pápa apostoli áldását ugyanabban a templomban vehetem át, ahol édesapám is orgonált az 1950-es évek közepéig. Külön öröm és megtiszteltetés számomra, hogy ezt az áldást Beer Miklós püspök úr adja át, aki a Zeneelmélet könyvem előszavát is írta.” Édesapja, Lisznyay Szabó Gábor zeneszerző, egyházzenész, karnagy, zenepedagógus, a Dohány utcai zsinagóga orgonistája mellett természetesen megismerkedett a kor nagy tanáregyéniségeivel, például Harmat Artúrral, Kopeczky Alajossal, Kósa Ferenccel, Bucsi Lászlóval és nem utolsósorban Gergely Ferenccel, aki a konzervatóriumban orgonatanára volt. „A tudásukon túl a lényükben is volt valami ezeknek a tanároknak, ami kisugárzott, és ami miatt föl lehetett nézni rájuk. Nekem édesapám volt a példaképem. A kommunizmus alatt a feloszlatott szerzetesrendek tagjai közül sokan jártak hozzánk, édesapám képezte őket át katolikus kántorrá. Engem egy szalézi szerzetes tanított hittanra, így lettem 1952-ben, hatévesen elsőáldozó.” Miután édesapja 1971-ben beteg lett, ő folytatta a zsinagógában az orgonálást, amiben már volt gyakorlata, hiszen 1963-tól, gimnáziumi tanulmányai mellett, püspöki engedéllyel a Frankel Leó utcai zsinagóga orgonistaállását töltötte be. Talán kevesen tudják, hogy a zsinagógákban csak másvallásúak láthatják el az orgonista feladatai. „Különlegessége a zsidó egyházi zenének az is, hogy nagyon improvizatív: a kántor elkezdi énekelni az imát, nekem pedig hallás után kell kísérnem” – magyarázza Lisznyay Mária. Régen szájhagyomány útján terjedt egy-egy híres kántor elénekelt imája, ma ez már természetesen rögzített formában is hozzáférhető a technika jóvoltából. „Otthon – mivel édesapám majdnem mindegyik hivatalosan elismert egyháznak komponált – teljesen természetes volt a különböző vallások elfogadása. Különbséget csak a zenéjükben láttunk. Édesanyám református volt, s nálunk a baptistáktól kezdve a zsidó rabbiig sokan megfordultak. Amikor feloszlott a zsidó árvaház, karácsonykor mindig volt nálunk két árvaházi fiú. Az ünnepre a húgommal, aki hegedült, megtanultunk egy zsidó népéneket is, amely a mi karácsonyi Mennyből az angyal énekünknek felel meg. Nem okozott ez soha problémát” – meséli. Pedagógiai munkásságával kapcsolatban elsősorban az 1950-es, ‘60-as és ‘70-es évek nyári kántorképzőseire emlékszik vissza, amikor a pedagógia mellett nagy szükség volt az emberségre is. „A kántorképzős pesti öt hét, amelyet Magyarországról, Kárpátaljáról, Erdélyből jött emberekkel töltöttünk el, megtanított minket a másik mély tiszteletére, a másokra való odafigyelésre. Ez édesapám természetéből és neveltetéséből fakadt, és én megpróbáltam ebben is követni őt.” A zene megnyugtatja a lelket, mély érzelmeket vált ki, és szinte természetszerűen Istenhez emeli a gondolatokat és a lelket minden helyzetben, legyen az örömteli vagy szomorú. A zene tehát imádsággá válhat – XVI. Benedek pápa gondolatai ezek, amelyeket Lisznyay Szabó Mária egész életművében, gondolkodásában megvalósított. „Más a zene a katolikus templomban, és más a zsinagógában – és mégis zene mind a kettő. Egyházi zene, imádság – énekelve.”
