Már Órigenész értekezett arról, hogy nemcsak az egyedül örök főpap Krisztus imádkozik a helyesen imádkozókkal, hanem az angyalok is, valamint a meghalt, illetve megdicsőült szentek is. Ugyanis – amint mondja – ők élnek az örök életben, ha pedig élnek, nekik megfelelő cselekvésük van: szolgálat Krisztusnak és szeretet az emberek iránt. A legnagyobb szeretetet pedig éppen azzal tanúsítják, hogy imádkoznak másokért. – Mindez különösen igaz és érvényes az Istenszülőre. A megváltásunkért életét adó Jézus a kereszten haldokolva végrendelkezett: „Íme, a te fiad… Íme, a te anyád” (Jn 19,26–27). Mindannak, aki a mennyei Atya gyermekévé vált, és így Jézus Krisztus testvérévé lett, valódi édesanyja az Istenszülő. Ő pedig igazi, jó édesanyaként nem tud másként tenni, mint szeretni gyermekeit. Legnagyobb szeretetét pedig úgy nyilvánítja ki, hogy közbenjár értünk egyszülött Fiánál.
Máriának a bizánci egyházban nincs „önálló” képe. Mindig Jézus Krisztussal együtt ábrázolják, így azonban igen sok ikontípus alakult ki, melyek közül számunkra talán a legismertebb a hodigitria (az útmutató, például a máriapócsi kegykép is), ahol az Istenszülő jobbjával a másik karján ülő Jézusra mutat: Ő „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). De ha látszólag egyedül ábrázolják, akkor is a deészisz-sorozatba illeszkedik: a középen trónoló Krisztus felé hajló testtartásával mutatja, hogy nincs egyedül.
Az Istenszülő is imádja Jézus Krisztust, velünk együtt. És amikor a mennyei Atya felé fordulunk, akkor is velünk van. A szertartásaink végén álló elbocsátó imádságban mindig őt említjük elsőként: „Krisztus, igaz Istenünk az ő legtisztább Anyjának… és minden szentjeinek esedezései által könyörüljön rajtunk és üdvözítsen minket mint jóságos és emberszerető.” Ugyancsak az első helyet kapja az ekténiák végén, a szentek előtt, amikor felsőfokú jelzőkkel illetjük: „Legszentebb, legtisztább, legáldottabb dicső királynénkat” említve ajánljuk magunkat, egymást és egész életünket Krisztus Istenünknek. Amikor „említjük”, akkor egyben segítségül is hívjuk. Mint az istentiszteletek végén, a nagy elbocsátás esetében: „Legszentebb Istenszülő, üdvözíts minket!”
Természetesen nem azt akarjuk ilyenkor mondani, hogy Mária az Üdvözítőnk. Az eredeti görög szöveg a viharos tengeren lélekvesztőben hánykolódó ókori matrózok segélykiáltását jelzi: „Ments meg!” Szinte a modern S. O. S. jelzést lehet belőle kihallani: „Mentsétek meg lelkünket!”
Ilyen megmentőnk Mária, amikor velünk együtt és értünk imádkozik, az egyház ősi hite szerint.
