„Imádkozni kikötve is lehet”

Botjára támaszkodva, hosszú percek óta mozdulatlanul áll az öreg a földhalom tetején. Tekintete a távolba réved. Talán emlékei között kutat – gondolom felé közeledve –, vagy egy ismerősnek vélt hangulatot, esetleg helyet kereshet az előtte nyújtózó, nagyjából tégla alakú téren, ahol rabévei alatt egy kisebb település épült fel utakkal, járdákkal, mesterséges tavakkal. Az ötven épület közül ma már csak egy helyreállított barakk áll mementóként. Az emlékhelyre ellátogató turista itt némi ízelítőt kap az egykori tábor nyomorúságos körülményeiből. Valaki megérinti a vállamat. „Most ne zavarja az édesapámat” – fordul felém egy feketébe öltözött asszony. Leánya hangja vagy tán a hangszóróból felénk érkező ünnepi beszéd szófoszlányai ébresztették fel révületéből a hajlott hátú, de szikár tartású férfit, nem tudom. „Imádkoztam” – szól, s kezével int, hogy figyeljünk a beszédre…

Hende Csaba az ünnepségen arról beszélt, hogy Recsken felfüggesztették az ember jogait, megszűnt a szabadsághoz, a méltósághoz és az élethez való jog, de itt is meg lehetett és meg kellett maradni embernek – bizonyítják Tabódy István atya, az egyik legrégebbi rab szavai: „Imádkozni kikötve is lehet!”

Recsken és Hortobágyon, a városok üzemeiben, a falvakban, az otthonokban – ahonnét hiányzott a család egyik tagja, mert elnyelte a börtönvilág – született meg 1956, abból pedig a rendszerváltoztatás. „Recsk legfontosabb üzenete ma ez!” Ugyanolyan gyászhelye az ezeresztendős magyar történelemnek, mint a muhi puszta, a mohácsi mező, Doberdó, a Don-kanyar vagy Auschwitz.

„Valóban, az imádság lehetőségét nem tudták elvenni tőlünk – idézi fel emlékeit a tábori életről és Tabódy Istvánról az egykori fogolytárs, Koós Imre, s leányába karolva lassan elindul az erdő felé. – Őt ritkán láttuk, még ritkábban találkozhattunk vele, mert állandóan valamilyen büntetését töltötte. De sokunkban táplálta a reményt!”

Imre bácsi meg-megállva tekint körbe a dús nyári lombjukat még őrző fákon. Talán azt a szilvafát keresi, amely 1950-ben is ilyentájt, augusztus végén, szeptember elején hullatta gyümölcsét. „Nem találom a szilvafát, ami alatt tűzifát vágtam a konyhára. Amikor az ávós kicsit elfordult, lehajoltam néhány szem gyümölcsért. Nem volt szerencsém, mert az őr észrevette, és rám ordított: »Mit csinálsz, te csavargó?«, s elkezdett kegyetlenül rugdosni. Ez volt az első napi bemutatkozása, »kézfogása«. Hirtelen úgy éreztem, hogy minden elveszett… Addig elhittem, amivel Princz Gyula, a kistarcsai táborparancsnok búcsúztatott bennünket: ha jól dolgozunk, kilencven nap múlva szabadon bocsátanak mindnyájunkat… (A harmadik csoport érkezése után, 1951 januárjában két fiatal gyereket elengedtek. Nekik az volt a bűnük, hogy fenyőfaágat gyűjtöttek az úrnapi körmenethez.) A remény akkor kezdett visszatérni belém, amikor 1951 májusában, Michnay Gyuláék megszöktek… Sok szép rabtársam volt – mondja Imre bácsi. – Marényi Ernő (akit később kivégeztek) minden vasárnap adott nekem egy szelet kenyeret…” – csuklik el a hangja a nyolcvankilenc éves kisterenyei öregembernek, aki még mindig azt a bizonyos szilvafát keresi az egyre távolodó múltban.


Csak Ruby Frigyes vigasztaló hangjára figyel fel ismét az egykori rabtárs. „Hatvanhárom év után is nagyon fáj az emlékezés – mondja, miközben szorosan átölelve köszöntik egymást. – Nehéz napokat éltünk át. A kocsistól kapott korpát beleszórtam az ételbe – folytatja. – Az ávós észrevette, s azt kérdezte: »Mi vagy te, állat!?« »Nem, törzsőrmester úr, csak éhes vagyok« – válaszoltam… Huszonkilenc napot töltöttem egy hetvenszer nyolcvan centiméteres szekrénycellában. Ezek kicsi odúk voltak, melyeknek oldalát az ajtónyílás képezte. A földtől körülbelül hatvan centiméterre fölszögeztek két deszkacsíkot, egyet az ajtóra, egyet szembe, a falra. Minden másnap beadtak egy deszkát, ezeket a tartócsíkokra lehetett helyezni, azon lehetett ülni. Ültében épp elfért az ember térde. Egy nap ülés, egy nap állás. Ezután még összesen ötven napot voltam fogdában a korpaevésért… Amikor visszamentem a barakkba, a többiek nem ismertek meg. Azt hitték, hogy új fiú vagyok.

Rákosligeti úrifiúnak tartottak az ávósok. Apám kereskedelmi tisztviselő, anyám háztartásbeli volt” – mondja kesernyés mosollyal a szája szegletében. A helyi színjátszókörben próbáltak, amikor megjelent az a bizonyos fekete autó az épület előtt. Az otthoni házkutatás során a spájz egyik polcán „természetesen” megtalálták a háború alatt hozzájuk beszállásolt szovjet pilóta géppisztolyának hátrahagyott töltényeit… Valakinek a fülébe jutott, hogy a teniszpálya szomszédságában felállított, „kalapácsos embert ábrázoló” szobor is útjában van annak a hat fiatalembernek, akik egyébként közeli barátok voltak. Rögtön megszületett a vád, hogy a vasárnap templomba járó tizenkilenc éves fiatalok, akik nem voltak hajlandók belépni a DISZ-be, a szobor felrobbantására készülnek…

„Apu egészséges lelkületű ember volt – idézi fel gyermekkori emlékeit Frigyes bácsi lánya, Császárné Ruby Mariann. – Amikor ezekről az évekről beszélt, mindig az volt az érzésem, mintha egy indiánkönyvet olvasnék, úgy hallgattam, ahogy egy mesét hallgat az ember.”

„Tizenkét éves lehettem, amikor apuval a Nagycsarnokba igyekeztünk – veszi át a szót Gábor, Mariann bátyja. – A sorban álló emberek között haladva egyszer csak megszólal apukám: »Gabikám, mondd annak a pult mellett álló bácsinak, hogy zárja el a csapot!« Nem értettem, hogy miért, de az akkori gyerekhangomon felszólítottam, hogy zárja el a csapot. Az ember összerezzent, körülnézett, mint aki hirtelen azt se tudja, mi történik körülötte… Kiderült, hogy az egykori fogolytárs az ávósok parancsszavát hallotta vissza a csarnok hangzavarában.”

„Frigyes is a premontreiekhez járt iskolába, én is vallásos ember voltam, megpróbáltunk tisztességesen élni – veszi át a szót Koós Imre. – Sokféle ember volt a táborban, akik lelkileg is támogatták egymást. Amikor bevezették a normát, én teljesíteni szerettem volna, mert akkor még naivan elhittem, hogy ha jól dolgozunk, hazaengednek bennünket. Óvva a tévhitben tartott fiatalt, a tapasztaltabb emberek azt mondták, csak annyit szabad dolgozni, amennyit a szűk élelmezés lehetővé tesz.

1953. április 9-én nem vonultunk ki. Reggel beköszönt a barakkba a táborparancsnok, de senki sem fogadta a köszönését. »Viselkedjenek katonásan! « – mondta, majd egy kis hatásszünet után kijelentette, hogy »Maguk mától kezdve szabad emberek«. Nem akartuk elhinni. Dénes Pisti hanyatt vetette magát, és azt kiabálta »Nem hiszem, nem hiszem!«

Sokszor eszembe jutnak Cicero szavai – mondja Imre bácsi: „Annyi szomorúság halmozódott itt össze ezekben az években, hogy nem képes elsiratni az ember, még kevésbé fejezheti ki szavakban.”

Fotó: Cser István