Több távolba házasodott magyar hercegnő jelentett királyi férje, új otthona számára példát és támaszt. Bármerre tekintünk szét Európában a nagy uralkodóházak emlékei, krónikái között, feltűnik, milyen szívesen fogadták az egykor fényes és gazdag Magyar Királyság uralkodóinak leányai – vagy távolabbi leszármazottaikat – a királyi és hercegi udvarokban. A Magyar Emlékekért a Világban Egyesület február 23-án előadás-sorozatot indított – két párhuzamos témakörben: egyrészt a Magyar Királyságból elszármazó hercegnők, másrészt a külhoni udvarokból hozzánk házasodó királylányok életét, udvaruk és koruk fellelhető írott és tárgyi emlékeit kívánják áttekinteni. Az első előadás – az egyesületi tagok közreműködésével – az ibériai és itáliai házasságokról szólt. Ritoók Ágnes régész kiemelten foglalkozott Aragónia királynéjának, Árpád-házi Jolántának az alakjával. A Magyarországon született Skóciai Szent Margittól a bizánci császárnéig, Szent László király leányáig, Szent Piroskáig szinte a kontinens két sarkában is láthatjuk a magyar föld legszebb hajtásainak nyomait. Skóciában Edinburgh és Dunfermline tucatszám őrzi Margit ereklyéit (köztük sírját), a mai Isztambulban pedig Piroska legszebb ábrázolásával találkozhatunk. Közismert, hogy a magyar föld számos olyan női alakot adott a világnak, akik az igazi keresztény elkötelezettséget az imák illett tettekkel, valóságos szociális érzékenységgel, karitatív életvitelükkel valósították meg. Még a heves vérű V. Boleszlót is (Krakkó és Sandomir hercegét) állhatatos tisztasági fogadalomra serkentette az a Szent Kinga, aki Szent Hedviggel együtt a lengyel nép igen tisztelt alakjává vált. A Nyulak szigetén vezeklő Szent Margittól, a szintén Lengyelországba került szent életű Jolántáig vagy Boldog Tössi Erzsébetig (az utolsó Árpád-házi leányig) ma is példát adhatnak ők bármely nemzet fiai, leányai számára. Aszketikusnak tűnő életvitelüket, ha rohanó világunkban nem is tudjuk követni, egy újfajta „barbárság”, a totális egyéni „kiteljesedés”, azaz a mértéktelen önzés és a szüntelen kényelemkeresés helyett a közösségi érzés, a felebaráti szeretet gyakorlásával nyomukban ma is lenne bőven tennivaló. Amint a világ legismertebb magyar asszonyának és legkedveltebb karitatív női szentjének, Árpád-házi Szent Erzsébetnek, Thüringia hercegnőjének a tettei különösen jól ismertek. Ezen talán a nyolcszázadik évforduló is sokat lendített 2007-ben. Most azonban tekintsünk kissé távolabbi vidékekre, a XIII. században virágzó magyar-aragón, -katalán, -provence-i, -nápolyi és az ezekhez fonódó francia házassági kapcsolatokra. Lehetne sorolni – az ismertebb Katalóniai Jolánta alakján túl – még Portugáliai Szent Erzsébet nagy szerepét, s Géza fejedelem (talán Gizella nevű) harmadik leányának velencei házasságát, Árpád-házi Mária nápolyi királyné műalkotásokon is megjelenő nagy tisztelete mellett. Most e mediterrán vidékek házasságaiból emelnék ki néhányat.Európa udvarai igyekeztek jól ismerni és ki is meríteni a házasságokból folyó diplomáciai és szövetségkeresési lehetőségeket, amelyek egy dinasztia és az ország fennmaradását és biztonságát is célozták. Nagy szerepet játszott a XIII. század elejétől a királyi hercegek, hercegnők házasodásainak érvényességi meghatározásában IV. Ince pápa döntése, amelyet az 1215. évi lateráni zsinaton hirdettek ki. Eszerint – a már igencsak összefonódó – királyi családok gyermekeinél csak a negyedfokúnál távolabbi rokonok házasodását tekintették érvényesnek. A II. András által dédelgetett nagyvonalú magyar tervekhez (perszonálunió a Kárpátoktól akár a Taurusig) és I. (Hódító) Jakab, Aragónia királyának tervei (birodalom Barcelonától, Nizzától az Ebró torkolatáig), e távoli hatalmak törekvései igen jól egyeztek, nyilván a terjeszkedésre törekvő Német-Római Birodalom közrefogására, korlátozására. Ezek az elképzelések természetszerűen felvetették a házassági kapcsolatok lehetőségét is. Így jutott osztályrészül valóban nagyszabású életpálya annak a leánynak, aki az esztergomi várban 1219-ben született, II. András és második felesége, Courtenay Jolán, azaz Auxerre grófnőjének gyermekeként. A gyermek az ógörög eredetű Jolánta („ibolyavirág”) nevet kapta a keresztségben, s anyja révén rövidesen megtapasztalhatta az udvar franciás szellemét. A magyar udvarban Európa-szerte ismert trubadúrok, provence-i dalnokok színesítették, s a kései gótika mesterei formálták a leány környezetét. Néhány év múltán tehát már nem volt ismeretlen számára a provanszál nyelv, zene és környezet. Akkor sem, amikor – hosszas házassági előkészítő tárgyalások után – hasonlóan virágzó itáliai és provence-i tájakon utazott fényes kísérettel Barcelona irányába. A másfél hónapos út után I. Jakab várta, aki nagyvonalú adományokkal bocsátotta el első feleségét, a „közeli vérrokonság” címén. A párok kölcsönös megértése az újlatin „romance” nyelven és az erős vonzódás gyorsította az eseményeket. Az esküvő a kereszténység egyik legimpozánsabb templomában, a barcelonai katedrálisban zajlott le 1235. december 10-én. A magyar hercegnő, immár Aragónia „Dona Violanté”-ja tíz gyermekkel ajándékozta meg hitvesét és új hazáját. E föld éppen az arabok elleni visszahódító háborúk, a reconquista lázában égett. Férje a serege élén már közvetlenül a mézeshetek után folytatta csatáit. Jolánta állhatatosan követte, elhagyva a kényelmes barcelonai palotát. A krónikák leírják, hogy több gyermekét hozta világra tábori sátrakban. Valencia ostrománál – mikor áldott állapotban megjelent köztük – a harc folytatása mellett döntött a válságos helyzetbe került sereg. Végül I. Jakab Aragóniát földközi-tengeri nagyhatalommá tette. Jolánta 1251 októberében Huescában érezte úgy, hogy végrendelkeznie kell. Hatalmas adományokat hagyott környezetére, és meghagyta férjének ezer szegény ember felöltöztetését, harmincezer éhező ellátását. Napokig tartó gyász után Huesca Cerbera kolostorában, a Vallbona de Monjasban temették el. Ma az Ibériai-félsziget legnagyobb magyar női alakjának poraihoz zarándokolhatnak honfitársaink Huescában. Megjegyzendő, hogy Jolánta híres női rokonának, Szent Erzsébetnek a tisztelete – bár sohasem járt ibériai földön – igen elterjedt, ábrázolások sokasága (szobrok, üvegablakok) mutatják ezt Mafrától Sevilláig és Fatimáig. Ahogyan Dél-Franciaországban és főként Itáliában is bőséggel láthatunk Szent Erzsébet-ábrázolásokat Nizzától Genováig, Perugiától Viterbóig és Assisitől Rómáig. Perugiában alig négy évvel a halála után már kanonizálták Erzsébetet. IX. Gergely pápa megindította a szenttéavatási eljárást, és már 1235. május 26-án kibocsátott, Clorius in majestate kezdetű bullájával szentté is avatta Erzsébetet. De térjünk vissza az itáliai tájakon élő magyar hercegnék, királynék nyomaihoz. Nápolyban egy gyönyörű alkotás előtt állhatunk meg a Santa Maria di Donnaregina-templomban: Magyarországi Mária szobra és síremléke előtt. V. István leánya, IV. Béla unokája, a későbbi II. Anjou Károly felesége hamvai előtt hajthatunk fejet. Bár I. Anjou Károly (Szent IX. Lajos király öccse) még IV. Béla leánya (a későbbi szent) Margit kezét kérte, de ő elutasította. Károly így fiának V. István királyunk leányát, Máriát jegyezte el. Ő is igen fontosnak tartotta a Magyar Királyság „hatalmát, fegyveres erejét” – mint írja levelében Bernát montecassinói apát, nápolyi követ. Mária 1269-ben érkezett új hazájába, egy díszes gályán. Hosszú élete alatt tizenhárom gyermeket szült (nyolc fiút), köztük Martell Károlyt is, akinél már megjelent a vörös-ezüst pólyás Árpád-címer a francia liliomokkal, s ez volt az első magyar Anjou-címer. Dauphiné-ben, Grenoble és Valence között az Isère folyó északi oldalán elterülő festői Romans-ban kereshetjük fel Magyarországi Klemencia és Károly Róbert nővérének, Magyar Beatrixnak a sírját, a Saint Barnard-templomban. Hatalmas kőlap jelzi a nevét a főhajó jobb oldalában. Korábban a sír a már örmény kézbe került Szent Miklós-templomban volt, a kórus bejáratánál (Bernard le Calloc’h korábbi könyvében még itt jelöli), de az elmúlt években már áthelyezték a Saint Barnard- ba. Nevét („Beatrix de Hongrie”) több utcatáblán láthatjuk a városi temető mellett húzódó hosszú úton. Ő volt a nápolyi Anjou-családbeli Martell Károly és Habsburg Klemencia elsőszülött leánygyermeke. Az elszármazó magyar hercegnők könyvtárnyi irodalmat érdemlő történetéből csak néhányra tekintettünk…
Magyar Emlékekért a Világban Egyesület
