„Így lettünk nagy családdá”
Fotó: Lambert Attila

 

A csoportok egymás után ébredeznek. Ott, ahová besettenkedünk, a többség már felkelt, sőt a kiságyakat is pakolni kezdték. Egy kislány azonban keservesen sír, és szívesen visszaaludna még. Csak hosszas simogatás-babusgatás után nyugszik meg, ébred fel igazán. Sohasem értettem, mi lehet rossz az ébredésben, de tudom, hogy sok nehezen kelő ember van. Egy kedves ismerősöm például azt mondja, ő már reggelenként mindig arra gondol, milyen jó lesz este újra lefeküdni. Ki érti ezt? Én azt hittem, ezzel mindenki éppen fordítva van: csupán azért, szükségből alszik, hogy aztán végre folytathassa, amit kizárólag fáradtságból, kényszerűen hagyott abba előző nap. Milyen jó, ha ébredéskor van, aki meggyőzzön: szép a világ, és már nagyon várt ránk.
A kertben elsőként az emléktáblákat veszem szemügyre. Bennük van a fél magyar történelem. Az első 2012-es, és a piarista gimnázium épületében 1950-ben létrehozott, „a nemzeti ipar szolgálatára technikusokat képző” gépipari technikum működésére tekint vissza, a második az 1951-től 2006-ig működött vegyipari, kőolajbányászati és mélyfúró­ipari technikum évtizedeiről regél, a harmadik a piarista iskola 1765-ös alapításáról és a 250. évfordulóról emlékezik meg, aláírói az iskola tanárai, diákjai és a diákszövetség nagykanizsai tagozata. Megkeressük Tóthné Tóthpeti Zsuzsanna iskolatitkárt, aki azonnal ebédelni visz.
A nagy nyüzsgés, zsivaj a kollégámmal együtt egykettőre visszarepít kisiskolás korunkba. A második fogás lekváros derelye: olyan sok és annyira laktató, hogy egyikünk sem bír vele.
Ebéd közben igyekszem minél több adatot kiszedni a vendéglátónkból, aki egyszerűen mindent tud és fejből sorol. Az óriási intézménynek 749 növendéke van: 114 ovis, 270 általános iskolás, 316 gimis és 49 kollégista. Körülbelül hetven a tanárok száma, ebből ketten piaristák. Rajtuk kívül még két pap és két nővér, a Nyolc Boldogság közösség tagjai tanítanak az iskolában, amely nagyon népszerű városszerte, és egyre inkább az, a nem vallásos lakosok körében is. Így aztán az osztályok 34–36 fősre duzzadtak. Több ekkora és ennyire komplex intézmény nincsen Nagykanizsán.
A piaristák három magyarországi óvodája közül ez volt az első, az úttörő, emlékezik Nyeste Pál igazgató. Nagy hagyománya Olasz- és Spanyol­országban, Baszkföldön és Katalóniában van a piarista óvodai nevelésnek, az atyák mindmáig járnak is ki az ottani intézményekbe tapasztalatokat szerezni. Arrafelé ugyan­is mások a társadalmi beidegződések, az óvoda már iskolának számít, és általános a kalazanci szellemű meggyőződés, hogy a gyerekeknek üdvös már zsenge koruktól fogva intézményes nevelésben részesülniük. A magyarországi induláskor ebből kiindulva nagy hangsúlyt helyeztek a szülőkkel való együttműködésre, együtt gondolkodásra: a piarista kápolna részben öregdiákokból álló közössége már az intézmény működésének megtervezésében is szerepet játszott. Fontos tudnivaló, hogy a nagykanizsai nem átvett, hanem újrainduló iskola volt, ennek minden kockázatával és szépségével együtt. Mindent a nulláról kellett kezdeni, ki kellett találni, és óriási előny volt, hogy ebben a hívek is részt vettek – köztük olyan anyukák, akik maguk is óvónők. A tervek között böl­csőde nyitása is szerepel, de ahhoz egy közeli telket kellene megvenniük, mert itt már nincs több hely.
Piarista jelenlét a hétköznapokban – Nyeste atya erre esküszik. A szakmai munkát nagy bizalommal a pedagógusokra kell bízni, mondja, de az azért fontos, hogy a vezetői és papi figyelmet érezzék a kollégák, a teljesítmény soha ne maradjon visszhangtalan, és mindenki érezze, hogy az atyákhoz bármilyen gondjával bátran fordulhat. Szükség van az emberi és papi jelenlétre, a találkozásokra adventi vásárban, kézműveskedéskor, zarándoklaton egyaránt. Az oldott együttlétekre, az összetartozás-tudat megtapasztalására, újra meg újra.

*

Tízéves az óvoda, és Sifter Józsefné Ági, a szakmai vezető is éppen tíz éve kezdte meg itt a munkáját. Zákányfaluról jár be, korábban 22 éven át önkormányzati óvodában dolgozott. Ám aztán megismerte Vereb Zsolt piaristát, az iskola korábbi vezetőjét – közok­ta-tási­ vezetőképzőn voltak osztálytársak. Ennek folytán már fél évvel az alapítás előtt résztvevője lett azoknak az imaalkalmaknak, amelyeket az óvoda sikeréért szerveztek, és már a csapatépítés, a tervezgetés jegyében zajlottak. – Így lettünk nagy családdá, mindmáig – mondja Ági. – Olyan közösséggé, amelyben a szülőkre is a szívünkkel akarunk figyelni. Amelyben a családok gondjaira, a szegény családokéra pedig különösen is gondunk van, amelyben az ölelés is a kommunikáció fontos része.
24 fővel és két csoporttal indultak, ma négy csoportban 114 ovisuk van. A jubileumi ünnepségre visszahívták az alapítókat és az egykori ovisokat is, akik ma kis gimnazisták, és sokan közülük továbbra is a piarista intézmény növendékei. Volt, aki néhány meghatott szót is mondott az itteni óvodásélményeiről – milyen érdekes, hogy már egy gyereknek is lehetnek könnyes emlékei még kisebb korából! Erről hirtelen az igazgató egy korábbi megjegyzése jut eszembe: a piaristák Nagykanizsán ma már óvodától az egyetemig minden korcsoport számára otthont, egy nagy közösséghez tartozás tudatát kínálják. Burok ez? Valahová tartozni, stabil helyet találni a világban: a felnövekedésnek e védett útját biztosítani talán maga a piarista hivatás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..