„Vasvessző suhan. Szegény Kristóf homlokán repedés. (…) Kristófra nézve, amint szétbomlott ruhájában, hosszú hajával, vállán a géppuskával (amit a partizánok velük cipeltettek) megy fölfelé, meggörnyedve… Uram! Te mentél így a keresztúton. (…) Föl! Tovább! Futás! Ütések… Kristóf nem tud jönni. Vállamra veszem a kezét. Segít más is. Teljesen elernyedt. Utolsó sóhaja. »Sic debuit esse.« Elájul. Ráteszem a csuklyát…” (Részlet a tavaly elhunyt Kamarás Mihály atya naplójából, amelyben megörökítette rendtársa, Kovács Kristóf életének utolsó pillanatait. Arra a kérdésre, hogy minek köszönheti megmenekülését, ő is Kristóf atya utolsó szavaival válaszolt: „Így kellett történni.”)
1957. december 15-én éjszaka beteghez hívják Brenner János rábakethelyi káplánt. Zsi da felé haladva, a két falu közötti úton megtámadják, és harminckét késszúrással meggyilkolják… Aznap éjjel, hazafelé tartó fiatalok, úgy éjfél és egy óra között kiabálásra lesznek figyelmesek. „Emberek, segítsetek! Istenem, segíts! Istenem, segíts…” Többen csak hallucinációnak vélik a kiáltásokat, de egyikőjük kíváncsi a zajra, s elindul, hogy megnézze, mi történik a temető melletti bokros részen, az út mentén… Ez a fiatalember hátralévő életében visszahúzódó lesz, zárkózottá válik, senkinek sem hajlandó beszélni az átélt éjszaka sötét titkáról.
Két időpont, s a két időpont között megtett úton vértanúk áldozata jelzi egy brutális, meg félemlítésre alapozott diktatúra létének valóságát. Papok, akik – mint ahogyan Erdő Péter bíboros fogalmazott homíliájában – nem voltak szabadságharcosok, de védelmükbe vették az emberi méltóságot az ateista elnyomással szemben. Csupán lelkipásztori tevékenységük, amelynek során a katolikus közösség támaszai, a segítő- és áldozatkészség, a figyelem, a hit gyakorlói és jelképei voltak, elég okot szolgáltatott elpusztításukhoz.
Körösztös Krizosztom, Kovács Kristóf, Hajnal Zénó ferences atyák nem hagyták magukra híveiket. Martincsevics Pál nagyatádi plébánost és a nála meghúzódó Zénó atyát, meglátva a reverendát, illetve a ferences habitust viselő két papot, a menekülő tömegből „szólította ki” egy bolgár katona, és ott helyben agyonlőtte őket. Hűen hivatásukhoz, pásztorként vezették a közösséget a megpróbáltatások idején is. Brutális gyilkosság áldozatául estek mindnyájan.
Kiss Szalézt, ahogyan a többi rendtársát is, koholt vádak alapján tartóztatták le. Kiszabadult társai vallomása szerint a börtönben a fölismerhetetlenségig összeverték. A szovjet hadbíróság 1946. december 10-én halálra ítélte. Sopronkőhidán végezték ki.
Lukács Pelbárt hatvani lelkipásztort 1946 májusában tartóztatták le. Tíz év kényszermunkára ítélték. Embertelen körülmények között halt meg egy szovjet lágerben, 1948. április 18-án.
Kriszten Rafaelt 1950. június 19-én szintén Hatvanból hurcolták el az Andrássy út 60.-ba. 1952. szeptember 15-én halt meg a börtön embertelen körülményei között.
Károlyi Bernátot, amint rendtársait is, az államrend elleni szervezkedés vádjával ítélték el, és a börtönben kegyetlenül megkínozták.
Brenner Jánost a sötétség leple alatt szintén brutálisan ölték meg. A vértanú atyák a gyűlölet táplálta, könyörtelen brutalitással járó áldozatot tudatosan vállalva „helyezték Isten elé”.
Kálmán Peregrin ferences viceposztulátor az imanap délelőtti programjában elhangzott katekézisében hangsúlyozta, hogy Brenner János püspöke figyelmeztetései ellenére sem hagyta el egyházközségét. „Helyet teremtett életében a vértanúságnak.”
Kiss Szaléz Amerikából az utolsó hajójárattal érkezett vissza Európába, mert úgy érezte, hogy a diktatúra idején neki a földijei mellett van a helye.
Körösztös Krizosztom atya is tisztában volt azzal, hogy a partizánok elveszik az életét, de a nép miatt a helyén maradt.
Sorsukban, egy új történelmi környezetben, mintegy „újraolvassuk” Krisztus passióját.
A léleknek ez az ereje átváltoztatja az ellenséget is. Lukács Pelbárt atya a börtönben megmenti besúgója életét. Hajnal Zénó atyáról leírják, hogy családtagjaival találkozva az őt kivégző katonának lelkiismeretfurdalása támadt. Az imanapon levetített filmben az egyik atya időpont és helyszín megjelölése nélkül elmondja, hogy megjelent nála egy zavartan viselkedő személy, aki hosszas tépelődés után bevallotta, hogy ő, illetve másik két társával együtt ők gyilkolták meg Brenner Jánost! A személyét illető egyetlen kérdésre sem volt hajlandó válaszolni, csak nézett „úgy, mint hogyha megüvegesedett volna a szeme…” „Van bocsánat?!” – kérdezte az ítéletet kimondó, halálos ágyán fekvő vérbíró Kerényi Lajostól, az atya vállát rángatva. „Igen, van bocsánat. Feloldozlak!” – válaszolta ő.
„Érezzük a felelősséget az egyházért vagy személyes ellenségeinkért? A viszályaink ellenére él mindennapi ellenségeinkben az a tapasztalat, hogy ha baj van, hozzánk fordulhatnak?” – tette föl az elgondolkodtató kérdéseket Kálmán Peregrin. A vértanúk öröksége például szolgálhat mindnyájunknak. Újraolvasva az evangélium eseményeit, eljuthatunk, s a következő nemzedékek is rátalálhatnak saját életszentségük útjára.
Az imanapon a Dékány Sixtus ciszterci főapát köszöntőjét követő zsolozsma, majd katekézis után a különböző egyházközségekből összegyűlt hívek megtekinthették a Brenner János és Károlyi Bernát atyák életéről szóló filmeket (Kocsis L. Mihály és Csallóközi Zoltán alkotásait). A délutáni programban az érdeklődők megismerkedhettek azoknak a tanúságtételével, akik jelen voltak Isten szolgái életének egy-egy szakaszánál, mint például Mádl Dalma, Seregély István, Brenner József, Kamarás Mihály (naplójegyzetek), Paskai László, Érsek Lászlóné.
Budapesten először tekinthették meg a hívek Brenner János véres karingét, amelyben meggyilkolták őt. Bemutatták Paskai László bíboros szertartáskönyvét, amelyből Hajnal Zénó a vértanúsága előtt misézett a nagyatádi templom kriptájában, 1944 karácsonyán. Látható volt Lukács Pelbárt teológiai leckekönyve, Kriszten Rafael zsolozsmáskönyve. Zsákai Piroska elhozta Hatvanból azt a keresztet, amelyről 1950 júniusában, a lakásukban történt házkutatás során egy ávós letaposta a korpuszt. Kiállították azokat az arcképeket is, amelyeket a sopronkőhidai fogvatartottak készítettek a vértanúk emlékhelye számára. Szarka Péter, a fegyház parancsnoka az imanapon beszámolt az ott raboskodott egyházi személyek emlékhelyeinek kialakításáról, s egy, a fogvatartottak közreműködésével létrehozott börtönkápolna megvalósításáról is.
Az imanap zárásaként Erdő Péter bíboros vezetésével szent – misét mutattak be a Szent Imre-templomban a nyolc vértanú boldoggá avatásáért. A liturgiában azokat a kelyheket használták, amelyekkel Isten szolgái közül többen az elhurcolásuk előtti napokban miséztek.
Fotó: Cser István
