Pilátus részéről „kísérlet volt a kitérésre a lelkiismeret elől, mely az igazság elismerését és követését várja az embertől” – írta II. János Pál keresztúti elmélkedésében. Az ember filozófiai és vallási igazságkeresése végigkíséri eszméletének és áhítatának egész történelmét. A hit és az értelem mécsesével a kezükben népek, kultúrák, vallások és felekezetek járják a lét erdei ösvényeit abban a hitben, hogy utuk végén nem a semmi várja őket, hanem a megváltó, életet adó, megszabadító igazság.
A felekezetek és a vallások közötti párbeszéd intézményes története alig száz esztendőre vezet vissza, és e dialógus az egyre szétesőbbnek és gyökereitől eltávolodottnak tűnő modern világ hanyatló tendenciáit kívánta ellensúlyozni. A világvallások parlamentje először 1893-ban ülésezett Chicagóban, a keresztény felekezetek közötti ökumenikus mozgalom pedig az első világháború után indult újára, többek között a Nobel-békedíjas svéd evangélikus érsek és vallástudós, Nathan Söderblom kezdeményezésére. Szerinte a világ vallásainak egységét az garantálja, hogy az egyetlen Isten minden vallásban valamilyen mértékben kinyilatkoztatta magát, a kereszténységben pedig teljesen. A II. vatikáni zsinat ökumenikus nyilatkozatában a katolikus egyház is ugyanilyen logikával fogadja el, hogy az isteni igazságnak bizonyos elemei jelen vannak más vallásokban is, melyekre tisztelettel tekint az egyház.
A vallások és a keresztény felekezetek közötti egységtörekvést manapság sokféleképpen tekintik fontosnak. Némelyek szerint a feltörekvő új vallási jelenségek veszélye indokolja, hogy a keresztényeknek félre kell tenniük az apró teológiai és jogi nézetkülönbségeiket, és helyette arra kell koncentrálniuk, ami közös, mert csak így vehetik fel a versenyt az új vallásokkal szemben. Mások teológiai érveléssel azt hangsúlyozzák, hogy az egyre szekulárisabb világban az egy Krisztusról csak a kereszténység egysége tehet tanúságot hitelesen és eredményesen. Akik pedig a világban meglévő és szűnni nem akaró globális igazságtalanság botrányát és fájdalmát hordozzák, a kereszténység egységétől várják a gazdagokkal és hatalmasokkal szembeni erőteljes prófétai kritikát, a szegények és elnyomottak melletti határozott kiállást.
Raimon Panikkar spanyol katolikus teológus – akinek lelkisége a hinduizmusban éppen úgy otthonra talált, mint a buddhizmusban – azt hangsúlyozza, hogy a felekezetek és a vallások közötti párbeszéd nem lehet elsősorban filozófiai vagy teológiai diskurzus, és még kevésbé az elkülönült egyházak és vallási közösségek önérdekeinek apológiája. A párbeszéd csak akkor hiteles, ha résztvevői felismerik a saját vallási hagyományukban az igazság folytonos keresését, és elsősorban önmaguk előtt számot vetnek azzal, hogy nem birtokosai, hanem megajándékozottjai az igazságnak. A megváltó és életet adó igazság közös keresése csak a párbeszédbe vetett mély bizalommal lehetséges. Az ökumenikus dialógus csak akkor vallási, ha hisz a másikban megszólaló Istenben. Intellektuális és egzisztenciális áhítatával a más vallási és felekezeti hagyományban nem a saját igazát keresi, hanem a rejtőző, ám megnyilatkozó Istent, aki az igazság.
