Igazi hősök

Fotó: Fábián Attila

Itt lépten-nyomon hősökkel találkozunk, akik „bátorságpróbán” vesznek részt. Így nevezik a kórházban eltöltött időszakot, hiszen ahhoz, hogy meggyógyuljanak, megannyi komoly próbát kell kiállniuk.
– Na, és téged hogy hívnak? – kérdezem a fodros ruhás kislánytól.
– Dorka hercegnő – válaszolja angyalhangon, öntudattal.
– Ne mondd, én még sohasem találkoztam igazi hercegnővel! Elárulod, mit szeret játszani egy hercegnő?
– Hát hercegnőset!
– A mindenit! És az milyen?
– Olyan, hogy kinyújtod a kezed – mutatja nagy hozzáértőn, huncutul –, és akkor jön a herceg, és megfogja, és táncoltok sokat.
Dorka hercegnő már tudja, mi lesz a jele az oviban. Ahogyan ő fogalmaz: neki oda belépője van, és ha olyan szépen veszi az akadályokat, mint eddig, hamarosan valóban óvodás lehet. Néhány hónapja derült ki, hogy vesedaganata van. Édesapja vette észre, hogy az egyik oldalon keményebb a pocakja. „Amikor megtudtuk, miről van szó, teljesen kétségbeestünk – mondja az édesanyja –, de hál’ Istennek, ma már túl vagyunk a nehezén, és Dorka végig jól reagált a kezelésre.”  Anyukája hetente négyszer hozza be a klinikára, és ilyenkor az úgynevezett egynapos ellátási osztályon kapja meg az infúzióját. Ezt az osztályt nemrég alakították ki a klinikán. „Azok a betegek kerülnek ide, akiknek már csupán egy néhány órás, kúraszerű kezelésre van szükségük – magyarázza Szabó András, a gyermekklinika igazgató professzora. – Könnyebb nekik, hogy tudják: a kezelést követően már mehetnek is haza, nem kell újra befeküdniük a kórterembe a súlyos betegek közé, ahol korábban ők maguk is olyan sok nehézségen mentek át. A bent fekvőknek is könnyebb így, hiszen megtörténhet, hogy az, aki kintről jön, magával hoz valami fertőzést, amit nem volna jó bevinni a többiekhez.”

Kórház jószívűségből

A Tűzoltó utcai gyermekklinikát mintegy százharmincöt éve alapították. Míg egykor az állami intézményként működő I. számú klinika volt a hagyományos értelemben vett gyermekklinika, addig a II. számú, a Tűzoltó utcai a városi szegény gyerekek kórházaként szolgált, és nagylelkű emberek adományából tartotta fenn magát. A II. világháború után egyetemi klinika lett, itt kezeltek először daganatos és leukémiás gyerekeket. Ma is a hemato-onkológia a kórház legfőbb profilja (Budapest mellett egyébként már Miskolcon, Debrecenben, Szegeden, Pécsett és Szombathelyen is kezelnek hasonló kis betegeket), és ma is elsősorban adományokból él a klinika. Az elmúlt néhány évben szinte az egész épületet, az összes osztályt jólelkű emberek hozzájárulásából újították fel, és szerelték fel újabb műszerekkel. Legutóbb két vízilabdázónk, Szivós Márton és Tóth Márton az El Caminón megtett kilométereit ajánlotta fel az intézményt támogató Őrzők Közhasznú Alapítvány javára, hogy korszerű betegfigyelő rendszert alakíthassanak ki a klinika hematológiai és onkológiai osztályán fekvő gyermekek számára.

Élni akarnak

Aranyosi Gáborné Judit, a klinikavezető főnővér a kísérőnk a súlyos beteg gyermekek osztályán. „Több mint negyven éve dolgozom a klinikán – meséli –, itt töltöm az életem. Kis csodabogarak ezek a gyerekek, igazi hősök, akik mindent megtesznek azért, hogy felépüljenek. Élni akarnak, és úgy hiszem, ilyen erős akarat kevés felnőttben van. Csodálatos, ahogyan küzdenek, és másoknak is erőt adnak. Nekem mindig ők jelentették a példát.” Mielőtt belépnénk az osztályra, lábzsákot húzunk az utcai cipőnkre, nehogy valamilyen kórokozót vigyünk a kórterembe, a kezelés miatt ugyanis a gyerekek szervezete nagyon legyengül, és sokkal fogékonyabbá válnak a betegségekre. Színes falak, festett ablakok, vidám gyermekrajzok és mosolygó nővérkék fogadnak, a folyosó végén pedig hatalmas, gondevő plüssállat áll, amelyet azért találtak ki, hogy ha a gyerek esetleg fél valamitől, vagy valami nyomja a lelkét, leírhatja egy cetlire. Ha a játék cipzáras szájába dobja, huss, volt gond, nincs gond: a gondevő megette.
Belépünk az egyik kórterembe. Valamennyi gyermek mellett ott ül az anyuka vagy az apuka. A szülők a kezelés ideje alatt mindvégig gyermekük mellett vannak, csupán az éjszakát töltik külön; a klinika anyaszállásán alszanak. De arra is van lehetőség, hogy azok, akik csupán kezelésre érkeznek, és vidékiek, ezért nem tudják megoldani, hogy mindennap bejárjanak, a kezelés heteiben-hónapjaiban a klinikához közeli lakások egyikében lakjanak. A tartós elkülönítésre szoruló gyermekeket a szülővel együtt az osztály baba-mama szobáiban helyezik el.
Milánnak már csak néhány kezelésre van szüksége, és mehet is haza. A tizenkét éves kisfiúnak lim­fó­mája van. „Eleinte csak fájt a lábam, meg feldagadt, aztán el is estem – meséli –, ezért vizsgálatokra küldtek. Következett a röntgen, az MR, az izotópos vizsgálat, a térdsebészet és a biopszia. Januárban derült ki, hogy mi bajom van.  Amikor megtudtam, sírtam, mert láttam, hogy anya megijedt.” „Mint a legtöbb édesanya, én is azt kérdeztem, hogy miért épp velünk történik ez meg? – folytatja Milán anyukája. – Felfoghatatlan volt számomra az egész.” A kisfiú kezelése a diagnózist követően szinte azonnal elkezdődött. „Volt, hogy hányingerem lett a kemótól, néha hánytam is, és kisebesedett a szám. Nagyon fájt, és nem tudtam enni” – emlékszik vissza. „De nagy akarat volt Milánban, minden akadályt ügyesen vett” – teszi hozzá az anyuka. A kisfiú, akinek egy húga is van, már nagyon várja, hogy újra iskolába járjon, és a barátaival játsszon. „Ha nagy leszek, cukrász vagy szakács szeretnék lenni – árulja el –, mert nagyon szeretek sütni-főzni.”

Ami sokat segíthet: a hit

A Tűzoltó utcai gyermekklinikán évente több mint ezer súlyos beteget kezelnek, és míg a daganatos és leukémiás felnőttek mindössze negyven-ötven, addig a hasonló betegséggel küzdő gyerekek hetven-nyolcvan százaléka gyógyul meg. „Akár a láb- vagy fejfájás, a sápadtság, a láz vagy a sorozatos fertőzések mögött is meghúzódhat hemato-onkológiai betegség – mondja Szabó András igazgató. – Életbevágóan fontos, hogy ezt időben felismerjük, és elkezdjük a kezelést, amelynek első néhány hónapja rendkívül intenzív. Nagyjából már az első néhány hét végén látjuk, hogyan reagál a gyerek, és meg tudjuk állapítani, jó prognózisú-e a betegség. Ám azt, hogy egy daganatos vagy leukémiás gyerek meggyógyult, még ha minden rendben zajlott is, csak öt év múlva lehet kijelenteni.” Az igazgató szerint a kezelés nemcsak a gyerek gyógyszeres kezelését jelenti, hanem az egész család folyamatos lelki segítését is, ez az időszak ugyanis senkinek sem könnyű. „Az ápolónők rendszerint együtt szenvednek a gyerekkel és a szülőkkel, átérzik a fájdalmukat – teszi hozzá a főnővér –, de nagyon fontos, hogy ne vesszenek el a fájdalomban, és megfelelően tudjanak jelen lenni, segíteni.”
Hogy ne maradjanak le az iskolában, tanító jár be a gyerekekhez, és olykor mesemondó önkéntesek és bohócdoktorok is érkeznek hozzájuk. Játszóház is tartozik az osztályhoz. Miközben egy kislány épp boltosat játszik az anyukájával, egy kisfiú lép be a megannyi játék közé. Infúziós állványát az édesapja tolja, de az édesanyja, karjában egy néhány hónapos kisbabával, a kisfiú húgával ugyancsak mellette van. A hároméves Erik, aki most kezdett volna óvodába járni, először látogat el a játszóházba, így még bátortalan kissé. „Néhány hete derült ki, hogy leukémiás – meséli az apja. – Nagyon sápadt lett, és lila pöttyök jelentek meg a testén. Borzalmas volt, amikor megtudtuk, hogy súlyos beteg. Megviseli ez az időszak a családunkat, de az ő kitartása erőt ad nekünk.”
Az igazgató szerint van még valami, ami egy ilyen helyzetben segíthet: a hit. „Bizonyított, hogy a hívők gyógyulási aránya magasabb, mint a nem hívőké – mondja. – Hinni azonban tudni kell. Nem megy magától, meg kell tanulni. Az, aki megtanulja, aki valóban hisz, voltaképp önmagát tudja kezelni, és a gyermeke számára valódi támasz lehet. A hit olyannyira fontos, hogy nemrég szülők kerestek meg, hogy jó volna, ha lenne a klinikán kápolna. Az ötvenes években még volt egy kis kápolnánk, ám azt lebontották. Pedig szükség lenne egy olyan helyre, ahova az ember időnként elvonulhat, ahol intenzívebben élheti meg a hitét. A hit tehát segít. Az a tudat, hogy Isten nem hagy el, sokaknak erőt ad.”