Fotó: Verhóczki Ádám, Kovács Bence
– A kaposvári Nagyboldogasszony Római Katolikus Gimnáziumban érettségiztem. Mi voltunk az első nyolcosztályos évfolyam, ennyi idő alatt falak épülhetnek fel, közösségek szilárdulhatnak meg, igazi barátságok köttethetnek és mehetnek tönkre. Különös osztály volt a miénk, öltük egymást egyfolytában, de húztuk is fölfelé. Abban az évben kerültünk a „katgim”-be, amikor Marik Tamás atya lett az igazgató, mire pedig elballagtunk, addigra kicserélődött a tanári kar java. Rengeteg változás zajlott körülöttünk, de még inkább bennünk. Azt hiszem azonban, egyvalami biztos volt attól fogva, hogy először félszegen besétáltunk A Haza Kis Polgárainak címzett épület kapuján: számíthattunk egymásra mindenkor. Én számíthattam a családomra is. Otthonról a zene, a képzőművészet és a sport szeretetét hoztam, amelyek máig elkísérnek. A Pázmány bölcsészkarán tovább nyílt a világ, vagy mélyült inkább, hiszen a könyvtárban, a kávéautomaták körül és a kollégiumi ebédlőben jobbnál jobb vitákba csöppenhetett az ember. Filmekről, kosárcsapatokról vagy éppen a mélyhűtött halrudak leghelyesebb felhasználási módjáról mondtunk véleményt. Úgy éltünk ott, a Pilisben, mint időből kiragadott remete-filoszok. Furcsa is volt ezután a főváros. Zajos, nemtörődöm és gyors. Persze lassan be lehetett lakni, főleg a kultúra hálózatai felől. Nagy ajándék nekem, hogy a mai napig azzal foglalkozhatok, amit szeretek: olvasok és írok.
Könyve fülszövegében olvashatjuk azt a kifejezést, hogy wannabe punk. Mit jelent ez?
– Kamaszként az ember – jó esetben – mást sem tesz, mint ellenszegül. Az én nagybetűs NEM-em az volt, hogy igent mondtam a punkra. Sokakat elriaszt talán ennek a csoportnak az élénk szimbólumhasználata, harsánysága és szókimondása. Engem tizenévesként a punk egyszerűsége és lendülete ragadott meg, és ez máig is fogva tart. A punk számomra az energia és a törékenység, az, hogy sziklaszilárd vagy és mégis roppant sebezhető. A punk a periférián, mégis közösségben létezés, hogy ellöknek, de ha megtántorodsz, rögtön fel is segítenek. Szerintem ugyanakkora szabadság van a másfél perces, kétakkordos dalokban, mint egy nagyregényben, és ugyanannyi őszinteség is.
Amikor elküldök egy szöveget egy szerkesztőségnek, és közlésre érdemesnek találják, mindig megkérdezik, hogy milyen titulust írjanak a nevem mögé. Furcsa, zavarba ejtő érzés ez, úgyhogy egy ideje azt szoktam kérni, az kerüljön oda, hogy wannabe punk, ami azt jelenti, nem az a fontos, hogy mi vagyok most, hanem hogy mi szeretnék lenni. Punk. Van egy zenekar – nem punkok, de nagyon bírom őket –, a Szabó Benedek és a Galaxisok. Az egyik dalukban szerepel az a sor, hogy „könnyűnek lenni a legnehezebb”. Ilyesmit jelent nekem ez a wannabe punkság, azt hiszem.
Honnan ered az irodalom iránti érdeklődése?
– Amellett, hogy a suliban folyton azt lestük, mit olvasnak a többiek, kinek milyen kötet kandikál ki a kabátzsebéből, nekem két évig volt szerencsém Lackfi János és Vörös István kreatív írásóráit is látogatni. Ez a kurzus afféle egyetem volt az egyetemben, külön bolygó. Haikuba kellett fogalmaznunk a kedvenc regényünk tartalmát, vagy kecskerímekben beszélni el a BL-döntő történéseit. És persze jobbnál jobb szövegeket olvastunk. Innen nem volt nehéz nyernie az irodalomnak.
Végzettsége szerint történész, ám úgy tűnik, nem maradt a kaptafánál. Kötetét olvasva különös szépírói vénát érzek, miközben az is kiderül: magyartanárokat meghazudtoló a műveltsége… Belső énjében nem viaskodik olykor a történelem és az irodalom?
– Ha megnézzük az angolszász esszéista történetírói iskolát, akkor látható, hogy nem feltétlenül szükséges viaskodnia egymással szépírásnak és történelemnek . Hála Istennek, itthon is nagyon jól ír számos történész, vagyis emiatt sincs bennem meghasonlottság. A magyar punkok állambiztonsági megfigyeléséről írtam amúgy a szakdolgozatomat, úgyhogy megismerhettem ezeknek a lányoknak és fiúknak – a nyolcvanas évek „fölöspéldányainak” – a „rémtetteit” és hányattatásait, és ahelyett, hogy pálcát törtem volna felettük, vagy az őket elítélők felett, arra törekedtem, hogy megértsem a motivációikat, az elítélésükhöz vezető eredőket, hiszen akaratuk ellenére váltak a történelem alanyaivá és tárgyaivá egyszerre. Ahogy az írónak, a történésznek is az a dolga, hogy felismerjen és érthetően beszéljen el folyamatokat, végső soron az emberről és az embertelenről írjon.
Egyébként pedig nem hagytam ott teljesen a kaptafát, jelenleg a Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökség Megőrzését Támogató Alprogramját vezetem. Szerintem a XX. század világ- és magyar történelme is elbeszélhetetlen a könnyűzene ismerete nélkül. Célunk, hogy minél több főszereplőt és mellékalakot szólaltassunk meg a beat hőskorából. Köteteket jelentetünk meg a könnyűzene legendás helyszíneiről, alaposan lábjegyzetelt életútinterjúkat jegyzünk le, vagyis pótolni igyekszünk azt a feltárómunkát, ami nálunk szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban évtizedekkel ezelőtt elkezdődött már.
S akkor még nem szóltunk filmről, képzőművészetről, amelyekben szintén otthonosan mozog…
– Vidéki fiú vagyok. Kerékpározni szeretek, zenét hallgatni, olvasni és képeket nézegetni. Ezek mind meditatív jellegű tevékenységek. A punk, az pont nem ilyen, de hát mondtam, wannabe punk vagyok, a gyors ritmusban is elveszni szeretnék csak, nem rohanni vele. A képzőművészetbe például a film felől „lassultam bele”. Remek filmes kurzusokat hallgattam a Pázmányon, s ennek kapcsán kezdtek igazán érdekelni az állóképek. Egy kortárs fotósorozat, ha szép, egyenesen a reneszánsz portréfestészetig repíthet vissza. Izgalmas dolog felfedezni összekacsintásokat, hatásokat. A Clash leghíresebb borítója például Elvis Presley-t parafrazálja. Jólfésültség és punkok, gondolta volna?
Azt tartja: „Az utóbbi két évtized számos ötlettel kényeztette ugyan az egyszeri rajongót, épp csak a gyermekit lopta ki a zenéből. Szerencsénkre az anyaméhben hallható szívdobogás ritmusát, a hasfal membránján átszűrődő beszédfoszlányok biztos helyen őrzött dallamát azért nem csenhette el.” Líraian ír. Akkor is, ha definiál: „A zene szavakat, helyzeteket és érzelmeket magába záró cella, a rációt felülíró tudatalatti kíváncsiság, ezerképpen felfejthető hieroglif rendszer. Lassan az egyetlen szál, ami minket a szakrálishoz fűz.” Szerintem az írásnak, a szépírásnak is van köze a természetfelettihez. Mi más, ha nem a kegyelem?
– A kötet egyik legfontosabb tétje számomra az volt, hogy tudok-e a zenéről érvényes hangon szólni. Palestrina zenéjéről azt tartják, hogy a mennyországban vannak a gyökerei. A himnuszok, a zsoltárok mind transzcendens eredetűek, s szerintem egy eltalált popszámnak is lehet egészen emelkedett a hangulata. Persze, a zene ajándék, kegyelem, és alighanem az írás is az. Olykor csak átrohannak rajtunk mondatok. „Begépelődnek”, mi pedig csupán később ismerjük fel a jelentésüket. A jó írás okosabb a szerzőjénél, vagyis valaki vezeti a tollunkat. Efelől nincs kétségem.
Nagyon egyszerű, ám végtelenül ütős a cím. Kötete „szereplőinek” egy része hallgat, mintha haragban lenne a világgal. Ilyen rossz, ilyen elkeserítő és elszomorító a világ?
– A hallgatás nálam a befogadás és a művekre reagáló szövegek születésének jellemző kísérőkörülménye. Én csendben tudok csak igazán figyelni, ilyenkor be kell zárni minden más ablakot a számítógépen, és lehetőleg le kell halkítani a telefont is. Szerintem sokat kell hallgatnunk, mielőtt beszélnénk. De olykor befolyásolja a befogadást a zene is, a hallgatás így természetesen a zenehallgatásra is vonatkozhat, a zene pedig – ahogy az imént is mondtam – szerencsés esetben az égi szféra felé is terelheti a figyelmünket.
Harmóniából és káoszból összeálló montázs-valóságról, a falu halk agóniájáról, kiábrándító hétköznapokról ír, meg az őrület övezetében járt erőtáncról. Kritikusként hogy látja, miként fejleszthető a kritikai érzék?
– Kritikusként gyakran metaforákat használva igyekszem közelebb kerülni az általam szemlélt művekhez, ami nem kockázat nélkül való. Az asszociációk ugyanis félre is vihetik az értelmezést, de azt hiszem, izgalmasabb kaland esszéista felfedezőútra indulni, mint a sémák felől mondani fel egy kötet, egy kiállítás tartalmát. Játékosabb, de veszélyesebb is, hiszen a jelzők halmozása nem feltétlenül visz közelebb bennünket a megismeréshez. Jó tehát, ha az íróasztalunkon elfér egymás mellett egy Magritte-reprodukció és Ockham borotvája.
S katolikusként meddig mehet el a szerző a kritikai éllel úgy, hogy véleménye ne csapjon át ítélkezésbe?
– Az egyik legfontosabb kritikusi eszmény számomra az őszinteség mellett az alázat. Tisztelnünk kell az általunk bírált műveket, elismerni az alkotásba fektetett energiát, meglátnunk a szerző igyekezetét, még ha érezzük is – a végeredmény nem sikerült tökéletesen. És erről sem hallgathatunk. Ehhez legelőször a saját prekoncepcióinkat szükséges lebontani, csak azt nézni, ami a papíron, a kiállítótérben van, semmi egyebet. A kritikus orientálja az érdeklődő közönséget, a szerző felé is beszél, de elsősorban azt veti papírra, amit saját maga számára érvényesnek gondol. Meg kell mutatni egy műalkotás erősségeit és a gyengéit is, de hát ezek óhatatlanul egy szubjektív belső szűrőhöz képest tűnhetnek erősségnek és gyengeségnek.
A szüleinek ajánlott első, fekete-fehér fotókkal illusztrált kötet után mi következik? Hallgatás, befelé-felfelé hallgatózás, majd egy újabb kötet?
– Jó érzés volt egy fekete Dacia csomagtartójában megpillantani a több száz Hallgatot. Ez nem egy metafora, tényleg egy fekete Daciával hozta a köteteket a nyomdából Vincze Feri barátom, akinek egyébként is sokat köszönhetek a kötettel kapcsolatban. Ez egy nagyon személyes könyv, még ha a műfajából nem is ez következne feltétlenül. És jó volt a megjelenés után egy ideig nem írni. Időt kell hagynunk a mondatoknak, akkor talán pontosabban megfogalmazzák magukat. Persze nem mindig vagyunk elég türelmesek velük, mert az írás terápia is, emelkedett együttlét. Azt mondta egyszer Szilasi László, akinek a prózáját nagyon szeretem: attól fogva, hogy érzed valamiről, meg tudod csinálni, már nem kell kapkodnod. Én lassan egy novelláskötettel kapcsolatban kezdem elhinni ezt. Úgyhogy itt az ideje lassítani!
