„Láttuk az ő csillagát felkeltében,
és eljöttünk, hogy hódoljunk neki…” (Mt 2,2)
Gondolta, az is ilyen jelenség lehetett, és talán azt is a három bolygó együttállása okozta. Kiszámította, hogy ugyanez a csillagállás Kr.e. 6-ban is bekövetkezett, és akkor még hosszabb ideig tartott.
Kepler felismerése
Időszámításunk szerint ez az esztendő távol állt Jézus születési évétől, de Keplert nem hagyta nyugodni a gondolat. Alapos történelmi kutatások után megírta híres kronológiai művét, amelyben kimutatta, hogy „időszámításunk Krisztus után hat teljes esztendőt késik”. Mind az evangélisták, mind más történetírók (Tacitus, Josephus Flavius) tanúsítják, hogy Jézus Nagy Heródes uralkodása alatt jött a világra, abban az évben, amikor Augustus császár rendeletére adóösszeírás volt Júdeában is. Heródes azonban négy évvel időszámításunk kezdete előtt meghalt, Máté szerint pedig Betlehemben „megöletett minden fiúgyermeket kétéves korig, a mágusoktól megtudott időnek megfelelően”. Ugyanakkor Augustus jegyzőkönyve azt állítja, hogy az első általános összeírás, amelyet az ő rendeletére végeztek, Róma alapításának 746. évében, vagyis Kr. e. 8-ban (szeptemberben) kezdődött, és 747 (azaz Kr. e. 7) végéig tartott.
Mikor született Jézus?
A kutatók többsége egyetért abban, hogy minden valószínűség szerint az időszámításunk kezdete előtti hetedik évben. Az ókori csillagászati feljegyzésekben ebben az évben nem található sem nóva, sem üstökös említése, azonban ezeknél is jelentősebb csillagászati eseményt figyeltek meg: a két legnagyobb bolygó, a Jupiter és a Szaturnusz kilenc hónapon át együtt jártak a Halak csillagképében, és pályájuk nyugati fordulópontján napokig mozdulatlanul álltak az állatövi fény kúpjában.
Máté evangéliumán kívül több más, ókori írás is tanúsítja, hogy Jézus születése évében keleti mágusok érkeztek Jeruzsálembe, hogy hódoljanak a világ megszületett királyának, mert látták felkelni az ő csillagát. A mágusok a babiloni templom papjai és asztronómusai voltak, a csillag pedig, amelynek felkeltére hivatkoztak, nem egyetlen égitestet jelent. Az eredeti szövegben ki van emelve, hogy „az ő csillagát” látták „az esti felkeltében” – az ókori nyelvhasználatban ez a kifejezés egy király születési konstellációját jelentette, a felkelő állatövi jegy csillagaival együtt.
Régészek négy ékírásos naptárt találtak a babiloni és szippari templom romjai alatt, amelyekben pontosan meg vannak adva a Jupiter és a Szaturnusz helyzetei a Halak jegyében Kr.e. 7. április 2-ától 6. április 18-áig: hajnali keltük április 4-én, közös, esti feljövetelük szeptember 15-én, látszólagos megállásuk pedig november 12- én és 13-án volt.
Máté leírása szerint a mágusok „igen nagy örömmel örvendeztek”, amikor Jeruzsálemből Betlehem felé haladva újra meglátták azt a csillagot, amely „mentében éppen megállt”. Ez is egy ókori, csillagászati kifejezés, amely a bolygók látszólagos megállását jelenti: a Föld – mivel gyorsabban kering a Nap körül – időnként utoléri a Naprendszer külső bolygóit, amikor azok néhány éjszakán át ugyanazon a helyen láthatók. Az evangélium régi, hagyományos fordításaiban úgy értelmezték az ismeretlen asztronómiai kifejezéseket, hogy a bölcsek látták csillagát napkeleten, az előttük ment és vezette őket, míg végre megállt a hely fölött. Ez azonban nem felel meg az eredeti szöveg értelmének. Ebben a formában legendának hangzik az elbeszélés, és sokan kételkedtek hitelességében. Az újabb nyelvészeti, történelmi, régészeti és csillagászati kutatások eredményei azonban bizonyítják, hogy Máté valóságos történetet írt le.
Kepler óta napjainkig kiváló asztronómusok foglalkoztak a betlehemi csillaggal. Ma a legtöbben egyetértenek abban, hogy a „napkeleti bölcsek” valóban a Jupiter és Szaturnusz közös megállását láthatták, amikor Jeruzsálemből Betlehembe mentek. A két bolygó szorosan egymás mellett állt az állatövi fény csúcsán, és úgy látszott, mintha az belőlük sugárzott volna a betlehemi dombokra. Mivel pedig ez Kr.e. 7. november 12-én és 13-án este volt a legjobban látható, valószínű, hogy a mágusok akkor érkeztek Betlehembe. Ez rendkívüli asztronómiai- jelenség volt, amely sohasem ismétlődik meg pontosan ugyanebben a formában.
Mind az izraeli, mind az egyiptomi hagyományokban megtalálható az a nézet, hogy a Messiás jövetelének égi jele a Jupiter és a Szaturnusz nagy konjunkciója (együttállása) a Halak jegyében. Jupiter ugyanis az igazságos királyok csillaga volt, Szaturnusz Izrael „szabbat-csillaga” és a beteljesedés jele, a Halak csillagképét pedig Júdea jegyének és a „végső idők” jelének tartották. Abban a korban ezen kívül más égi jelenség szóba sem jöhetett a Messiás születésére nézve. Ez azonban nem volt elég ahhoz, hogy a keleti mágusok megtalálják Jézust, és felismerjék a Messiást egy szegényes kisgyermekben. Amint azt már az első századok nagy egyháztanítói, Aranyszájú Szent János, Szent Jeromos és Szent Ágoston is hangsúlyozták: azok a bölcsek hittek a próféták jövendölésében, és bíztak az isteni Gondviselésben, amely mindvégig vezette őket.
Megkésett ezredforduló
Szokatlanul hangzik talán, de igaz: csillagászati alapon a Krisztus születése után eltelt éveket a betlehemi csillag felkeltének időpontjától kellene számolni. Dionysius Exiguus római apát, aki a VI. században bevezette a keresztény időszámítást, nem ismerte sem ezt, sem az Augustus császár rendeletére tartott összeírás dátumát. Nem is az volt a szándéka, hogy pontosan Jézus születésétől számolja az éveket, hanem az isteni Megtestesülés korának kezdetét akarta meghatározni. Az volt a feladata, hogy elkészítse az egyházi naptárt, és kilencvenöt évre előre megadja a húsvét időpontját, a március 21. után bekövetkező holdtölték kiszámításával.
Dionysius a Lukács evangéliumában talált adatokból indult ki, és a római idő¬számítás (a.u.c.: ab urbe condita – a város, tudniillik Róma alapításától) éveit számította át az Úr éveire (A.D.: Anno Domini). Lukács szerint Jézus mintegy harmincéves volt Tiberius császár uralkodásának tizenötödik évében, a.u.c. 783-ban. Dionysius apát pedig a.u.c. 1278-ban végezte munkáját, és 1278 – 783 = 525. Első írását így dátumozta: Krisztus Urunk 525. évében. Ebben az időszámításban a Megtestesülés korának első éve a.u.c. 753. (= Kr.e. 1.) március 25-étől 754. (= Kr.u. 1.) március 24-éig volt meghatározva. Itt a számsorból kimaradt a 0, vagyis a nulladik év.
A történészek Kr.u. 1. január 1-jétől számolják az éveket, és azt állítják, hogy 2000. december 31-én telt be a kétezer év. Az asztronómusok a 0. év január 1-jétől számolják az éveket, és így a kétezer év valóban eltelt 1999. december 31-éig. Ami az Úr Jézus születésének kétezredik évfordulóját illeti, annak ünneplésével már mindenképpen elkéstünk. De jobb későn, mint soha!
Teres (Terescsényi) Ágoston 1931-ben született, középiskolai tanulmányait a kecskeméti piraistáknál és a pápai bencéseknél végezte. 1949 őszén Budapesten felvételt nyert a jezsuita rendbe, majd a Hittudományi Akadémián filozófiát és teológiát tanult. Később a burgosi és a frankfurti főiskolán licenciátust kapott teológiából és biblikumból. 1961-ben Norvégiába hívták, a Skandináviában szétszórtan élő magyarok szociális és lelki gondozására. E munka közben az Oslói Egyetem Természettudományi Karán tanári oklevelet szerzett matematikából, fizikából és asztronómiából. Fő kutatási területe a napfizika, kozmikus geofozika és kozmológia. Tanulmányait német, angol, és norvég szaklapok közölték. 1984 óta a Vatikáni Csillagvizsgáló társasztronómusa.
Fő kutatási területét a kronológia, napfizika és a kozmológia filozófiai vonatkozásai képezték.
2004-től magyar fizikusokkal és teológusokkal együttműködve megalapította a Manréza Szimpózium előadás-sorozatot. Számos ismeretterjesztő előadást tartott országszerte, szívén viselte az ifjúság informálását a tudomány és vallás kapcsolatáról; gyakori vendége volt a papnevelő intézeteknek is.
2007. december 21-én hunyt el Oslóban.
Most közölt írása eredetileg az Új Ember Magazin 2000. karácsonyi számában jelent meg.
