A nyári szünetbe való átmenet a váltás feszültségét hordozza: helyre tudjuk-e billenteni kimozdult egyensúlyunkat, vagy újabb pörgést találunk magunknak? Mert egész nyárra bizonyára nem mehetünk el otthonról. A kísértés pedig óriási: az év közben elhalasztott nagytakarítások, el nem végzett munkák, befőzések halaszthatatlannak tűnnek, és mindig találunk jó kifogást az önmagunkkal való szembenézés elhalasztására. Még ezt megcsinálom, aztán majd leülök… és kezdődik az újabb tanév úgy, hogy csak látszólag szálltunk ki a mókuskerékből. Talán nem is tudatosodik bennünk, hogy a csinálás kényszere már nem kívülről jön, hanem belülről mozgat bennünket.
Hosszú évek kellettek ahhoz, míg megtanultam benne maradni a váltás feszültségében. Ma már nem én akarok irányítani, inkább csak figyelek. Próbálom érzékelni a testem jelzéseit, hogy mire van szüksége. És bizony leülök, ha azt kívánja a „szamár testvér” (Assisi Szent Ferenc), és ebéd után akár alszom is, ha elálmosodom. Azt tapasztalom, az alapvető szükségleteimre való odafigyelés a szemlélődésbe vezet, ahol a dolgok önmaguktól kerülnek a helyükre. A munka mindig megvár, nem lesz kevesebb, a hozzáállásom változásával viszont lépésről lépésre haladva, nyugodtan, nem pörögve mintha hatékonyabb lennék. És mellém szegődött, aztán belém költözött a csend, ami a tanítási időben is nagy szolgálatot tesz. Mert fogékonyabbá váltam a váratlanul kapott örömökre. Ahogy Richard Rohr írja: „Amikor az örömöt nem érdemeltük ki, amikor tudjuk, hogy nem jár nekünk ez a jóság, akkor kifogyunk a szavakból. Csak a könnyek maradnak, válaszként. (…) Ha a valóságot a maga teljességében látjuk, akkor megvan az okunk a legmélyebb szomorúságra, de a legmélyebb boldogságra is – és mind a kettőre egyszerre. Amikor a hit elér egy bizonyos intenzitást, és a misztérium alapjaiban megrenget bennünket, akkor szinte mindig csak könnyekkel tudunk reagálni.” A kilépés a mókuskerékből a könnyeket hozza el, s rátalálunk szívünk ritmusára.
