Húsz éve történt: A szabadság reményében…

–  Húsz évvel ezelőtt félig-meddig még rajtunk nehezedtek a négy évtizedes diktatúra terhei. Az a bizonyos „szocializmus” nemcsak az emberek és közösségek mozgásterét, cselekvési szabadságát, hanem a szavait és gondolatait is ellenőrizni igyekezett. A „túlszabályzott anarchia” korszaka volt ez, amely az egyházak irányába azt az elvet valósította meg, hogy „minden tilos, ami nincs előre leszabályozva”. A diktatúra odáig fajult, hogy mi magunk tettünk lakatot a szánkra, béklyót a gondolatainkra. Ezt a helyzetet éreztem elviselhetetlennek, tarthatatlannak. Akkori megnyilatkozásomban az a gondolat vezetett, hogy ezen a helyzeten mindenképpen változtatni kell, hogy a demokrácia, amelynek megvalósíthatóságában akkor reménykedtünk, lehetőséget ad erre a szabadságra, sőt meg is követeli tőlünk. Úgy véltem, az egyháznak is kifejezésre kell juttatnia, hogy a hosszú évtizedeken át gyakorolt gyámkodást a helyzet kényszere folytán volt hajlandó eltűrni, a szabadság megnyíló lehetőségeinek idején állam és egyház kapcsolatát nem volna szabad újabb, bénító szabályokkal megterhelni. Nem valamiféle liberális, parttalan szabadságra gondoltam, hanem a közjó előmozdításához feltétlen szükséges szólás- és mozgásszabadságra. Hogy csak egyetlen példát mondjak: az akkori bencés főapátnak 1989 nyarán még fel kellett terjesztenie engedélyeztetésre a pannonhalmi és a győri gimnázium következő évi tanárainak névsorát. Az egyház remélt mozgásszabadságát féltettem tehát akkori nyilatkozatomban: hogy egyik gúzsba kötést nehogy egy másik kövesse. Akkoriban különféle vélemények voltak az egyházon belül abban a kérdésben, hogy az állam és egyház kapcsolatának koordinálását – amire nyilvánvalóan szükség van – milyen magas hivatal végezze: voltak érvek a miniszteri, illetve a minisztériumi osztály szint mellett is. A lényeg ma ez ügyben az, hogy a meglévő jogi kereteket mennyire sikerül valós tartalommal kitölteni. Közfeladatok ellátásáért a törvény megfelelő állami térítést szavatol az egyházaknak – itt azonban súlyos elmaradások mutatkoznak. A demokratikus keretek ma megvannak, az egyháznak mégis küzdenie kell, hogy elvégzett munkájáért megkapja azt, ami a törvény szerint járna neki. Hogy egy bizonyos hivatal hiányoznék ehhez – nem hinném. Sokkal inkább a demokratikus kultúra. Néha úgy érzem: süketek szakadozott párbeszéde folyik egyház és állam között: a kormányzat értetlenségét az évtizedes hatalmi reflexek, a miénket pedig az évtizedes gyanakvások és rossz tapasztalatok táplálják. Tovább kellene lépni – a napi politikai erőviszonyokon felülemelkedve, a nemzet érdekeit szem előtt tartva, a szabadság, a bizalom irányába: csak ez vihet előre…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..