Az ének első része szinte a nagyböjt közepére visz vissza minket, ahol a szent keresztet tisztelhettük, és bánkódhattunk bűneink miatt. Bizony, ha visszatekintünk a húsvét óta megtett útra – amint azt a nagyböjt közepén tettük –, akkor tapasztalnunk kell, hogy bűneink húznak bennünket lefelé. Igaz, átélhettük a feltámadás örömét, de továbbra is megmaradtunk – csak az Úr tudja meddig – gyarló földi embereknek. Ezért nagy szükségünk van az isteni segítségre. Erről a kettősségről szól tehát először az énekünk: „Uram, mindenféle bűnök és helytelen cselekedetek folytán szörnyen ellankadt lelkem emeld föl a te isteni pártfogásod által.” Bűneink lefelé húznak minket, de ha Jézusunknál keresünk menedéket, akkor jó helyen kopogtatunk: ő felemel bennünket!
A konták második része – sokkal tömörebben – ennek bizonyosságáról szól: „Mint hajdan az inaszakadtat is fölemelted.”
Az a szerencsétlen béna csaknem emberöltőt, harmincnyolc esztendőt töltött inaszakadtan a jeruzsálemi Juh-kapunál lévő fürdő medencéjének partján. Senki sem tudott segíteni a bénaságán. De még csak olyan segítséget sem kapott, hogy elsőként kerüljön a gyógyítóvá váló tó vizébe. Elképzelhetjük, milyen tolongás, tülekedés lehetett ilyenkor a parton. S ő mozdulni sem tudott. Testi bénasága lefelé húzta (s bizonyára, mint minden embert, a bűnei is). De Jézus fölemelte. S ekkor már nem volt szükség sem a vízre, sem annak gyógyító erejére, mert a Jézusban megnyilvánuló „isteni pártfogás” egészségessé tette őt. Milyen felemelő érzés lehetett hallani: „Kelj föl, fogd az ágyadat és menj!” (Jn 5,8). Ahogyan nekünk is, amikor a szentgyónás végén halljuk az ehhez hasonló elbocsátást.
Énekünk harmadik része a célra irányítja a figyelmet. Azért történt meg az evangéliumi múltban az inaszakadt ember meggyógyításának jelenete, s azért tettük ezt jelenvalóvá a liturgikus megemlékezésben, hogy Jézushoz folyamodva mi is kigyógyuljunk elsősorban lelki bénaságunkból. A konták így fogalmazza meg ezt: „hogy üdvöt nyerve kiáltsam neked: Irgalmas Krisztusom, dicsőség a te hatalmadnak”. Az evangélium tanúsága szerint a meggyógyult ember először nem tudta, ki volt az, akitől gyógyulását nyerte (Jn 5,13). Ám amint újra találkozott Jézussal, már bizonyosságot szerzett róla, és ezzel együtt irgalmas hatalmáról is.
A mi bizonyosságunk még ennél is nagyobb lehet: a feltámadott Jézus bennünket is felemel húsvéti irgalmával.
