A húsvét a magyar költészetben

Fotó: Merényi Zita

 

 

Akárcsak a karácsonynak, a húsvétnak is rendkívül gazdag az irodalmi hagyománya.

– A keresztény egyházi év leg­nagyobb ünnepe a húsvét. Karácsonykor Jézus születéséről emlékezünk meg, de annak időpontját nem ismerjük pontosan. Az Egyház azért választotta a decembert, mert akkor kezdenek hosszabbodni a nappalok. A húsvét időpontját azonban pontosan ismerjük az evangéliumokból. Egy ősi zsidó ünnep esett erre a napra. Még a szétszóratásban élő zsidók is összegyűltek ilyenkor Jeruzsálemben, hogy egyetlen templomukban megemlékezzenek az esztendő legnagyobb ünnepéről, az egyiptomi fogságból való szabadulásról. A szertartásban kiemelt szerepe volt a bárányáldozatnak: a kivonulás éjszakáján bárányt áldoztak, a bárány vérével megkenték az ajtófélfát, hogy az öldöklő angyal, amelyik megölte az egyiptomiak első­szülötteit, kerülje el őket. A zsidó húsvét ünnepe az Ószövetségben a holdtöltével kapcsolatos, nagyon bonyolult a kiszámítása. Pontosan meghatározott helye van az időben. Mi abban hiszünk, hogy Jézus halála és feltámadása igazi szabadulást hozott, nemcsak Izrael népének, hanem az egész emberiségnek. Szabadulást nemcsak az egyiptomi szolgaságból, hanem a bűn és a kárhozat fogságából. Ezért is ennyire gazdag a húsvét háttere, gyökérzete. A bárány áldozata Krisztusban ismétlődik meg, ő az Újszövetség báránya: a keresztény húsvétkor nem bárányokat áldoztak, hanem Jézus önmagát áldozta fel bűneinkért, vállalta a kereszthalált, majd harmadnapra feltámadt. Ezért Isten bárányaként ünnepeljük. Az Eucharisztiát is a halálra készülő Jézus alapította, hogy együtt maradjon az Egyházzal. Ez egy húsvéti lakoma az ostyával, amely Krisztus testévé változik, és a borral, amely a vérévé. Az Egyházban rendkívül gazdag a húsvét liturgikus ünneplése, melynek során különböző szokások elevenednek meg. A húsvét mozgósítja az embereket, hiszen az egész világ előtt hirdetjük Jézus feltámadásának örömét. Mindez természetesen az irodalomban is megjelenik.

Nyugodtan állíthatjuk: se szeri, se száma azoknak a költőknek, íróknak, akiket megihletett ez az ünnep…

– Mégpedig megannyi különféle módon. Előfordul, hogy költők gyerekkori emlékeiket idézik fel a verseikben, esetleg egy kis nosztalgiával, vagy villanásszerűen emlékeznek, máskor pedig teljes odaadással, vagy éppen a gyermekkori világ fölelevenítésével. A magyar költészetben is gazdag hagyománya van ennek. A kereszthalálhoz fűződő szenvedéstörténetet témájául választó költészetet szinte lehetetlen áttekinteni, okosabb, ha elsősorban a feltámadásra figyelünk.

Ady Endrének van egy gyönyörű verse, a címe: A szép húsvét.

 

Odukat és kriptákat pattant
S bús árkokig leér a szava:
Ilyen a Husvét szent tavasza
S ilyen marad.

Miért tudjon Ő az embervérről,
Mikor künn, a Tavaszban
Minden csoda csodát csinál
S minden drága fizetség megtérül?

Óh, Tavasz, óh, Húsvét,
Emberek ősi biztatója,
Csak azt szórd szét köztünk:
Állandó a tavaszi óra
S ilyen marad.

Krisztus támad és eszmél,
Odukat és kriptákat pattant.
Van-e gyönyörűbb ennél?

Itt a tavasz, az újjászületés tulajdonképpen természeti háttér Jézus feltámadásához.

– A vers a tavasz megújulását idézi fel bennünk, de valójában azt sugallja: mindannak a sejtelemnek vagy örömnek a megtapasztalása, amit felébreszt a lelkünkben, foglalata, igazi beteljesedése a feltámadás, amelynek híre a keresztény ember életében betölti a tavasz világát, értelmezi, kibontja azt. Így kapcsolódik össze ez: az emberek ősi biztatója a tavasz, ezenfelül pedig ott van a ráadás remény: „Állandó a tavaszi óra / S ilyen marad.” Az élet sodra magával hoz mindenféle szomorúságot, mégsem tudja legyőzni a tavasz hatalmát. Krisztus feltámadása pedig átragyog a történelmi katasztrófákon, újra és újra eloszlatja csüggedtségünket, kedvetlenségünket, kiragad, kiemel bennünket ezekből.

A keresztény hit, a húsvét öröme még hitetlen költőinket is megszólította. Említene erre néhány példát?

– Szabó Lőrincnek van egy nagyon szép verse: Az Árny keze. Ez egy olyan ember költeménye, aki maga mögött hagyta a kereszténységet, gyerekkorának vallásosságát, és még­is, megragadja őt egyetlen húsvéti mondat az evangéliumból: „Maradj velem, mert beesteledett.” Ebből a mondatból fakad a vers, amely így hangzik:

 

„Maradj velem, mert beesteledett!”
Bibliát hallgat a gyülekezet.
Alkony izzik a templom ablakán.
Hitetlen vagyok, vergődő magány.
„Maradj velem, mert beesteledett!”
– Ha így idegen, vedd emberinek,
súgja egy hang, s ahogy látó szemem
elmereng a régi jeleneten,
az emmausin és felejtem magam,
a sugár-hídon némán besuhan
egy örök Árny: lehetne Buddha is,
de itt másképpen hívják, és tövis
koronázza: én teremtem csupán,
mégis mint testvérére néz reám,
mint gyermekére, látja, tudja, hogy
szívem szakad, oly egyedűl vagyok,
s kell a hit, a közösség, szeretet.
S kezét nyujtja. Mert beesteledett.

A versben, ha kimondatlanul is, ott van az irgalmas szívű Jézus, akihez a hitetlen vagy a hittől eltávolodott lélek is bármikor fordulhat szomorú magányában. A kereszténység lényegét kifejező ösztönös remény jelenik meg itt.

– A verset így is lehet értelmezni, de máshonnan is megközelíthetjük. Az emmauszi tanítványok csüggedten, reményvesztetten ballagnak az úton, és nem hisznek, pedig a többi tanítvány már találkozott a feltámadt Jézussal, és örömmel hirdette ezt. A két emmauszi szerint azonban bolondokat beszélnek, ezért ők szomorúan mennek hazafelé. Ebben a lelkiállapotban találkoznak a feltámadott Jézussal, aki melléjük szegődik, ám ők nem ismerik fel. Egészen Emmauszig halad velük, közben beesteledik. A tanítványok itt maradnak éjszakára, Jézus viszont úgy tesz, mintha tovább akarna menni. Akkor azt kérik tőle: „Maradj velünk, mert beesteledett.” Jézus teljesíti a kérésüket. A két tanítvány csak akkor ismeri fel, amikor megtöri és szétosztja közöttük a kenyeret: Hiszen ez maga a Feltámadott! Szabó Lőrinc nem sokkal halála előtt írta ezt a verset. Az öregkor küszöbére érve úgy érzi, az élet lüktető irama már nem tölti be úgy a szívét, mint korábban. Elfáradt, ereje megfogyatkozott, és ebben az állapotában szólítja meg az emmauszi mondat emléke. Krisztus pedig velük marad: itt vagyok, ne féljetek! A két tanítványhoz hasonlóan a magányos költő is odafordul Krisztushoz, abban a reményben, hogy a Feltámadott tőle sem tagadja meg a segítséget.
Ha már a hitetlen költőknél tartunk, nagyon érdekes Kassák Lajos Harangszó című verse is.

A szocialista Kassák talán még Szabó Lőrincnél is távolabb állt a hittől.

– Ez valóban így volt, de Jézust nagyon szerette. Kassák szegény környezetből származott, munkások között élt. Az Egyház teológiai tanítása hidegen hagyta, de a keresztény ünnepek ősi szimbólumai megragadták, azokra tisztelettel tekintett. A kereszténységre úgy nézett, mint valami titokzatos reményre, amely nem hagyja, hogy az ember végleg elvesszen a vereségek, szomorúságok tengerében. Nézzük hát a verset:

Feltámadott, mondják a népek
és megsüvegelik
a nevét a názáretinek, ki az ács fia volt
s megenyhült már a szél is
s a rügyek kisarjadtak.
Kétezer éve látják őt a vének
és a gyerekek
amint hosszú, fehér ingecskéjében
lépeget
s alszik a tengerre szállt halászok
bárkájában.

Én is emlékszem rá, mint az egykori
játszótársra
s ti is útszéli csavargók és
mesteremberek
akik hű követői vagytok valamennyien
a nincstelenségben, az útban
és az igazságban.

Igen, igen, az Ő árnya és visszhangja
vagyunk mi
s bár nem ízlelhetjük a húsvéti bárány
húsát
mindennapi kenyerünkben s vizünkben
dicsérjük
hogy vérünkből való s meghalt értünk
a kereszten.

Kassák a mindenkori kitaszítottak, a szegények védelmezőjét látja Jézusban, aki együtt érez velük?

– Igen. Az egyszerű ember nem járja be a teológia mélységeit, de szívével odafordul ahhoz a Krisztushoz, aki részt vállalt a nyomorúságunkból, a feltámadásával pedig azt hirdeti, hogy mégis érdemes élni, egymásra tekinteni, mert ebben a gyötrelmes földi világban is sok szépséget megtapasztalhat az ember. Örök életről nincs szó Kassáknál, de a földi élet viszonyai közt megmutatja Krisztus szegénységéből fakadó nagyságát.

A keresztény hit központi eseményéről, Jézus Krisztus dicsőséges feltámadásáról, illetve ennek öröméről Tanár úr szerint Pilinszky János írt a legmegrendítőbben, Harmadnapon című versében, amely egyik kötetének címadó költeménye is.

– Ezt a verset csak akkor érthetjük meg igazán, ha elolvassuk a kötetben közvetlenül előtte elhelyezett Ravensbrücki passió című költeményt, mert ez a két vers összetartozik. Pilinszkyt a II. világháború vége felé katonaként elvitték Nyugatra, akkor, amikor Magyarországra már bevonultak az oroszok. Németországban élte meg a háborús összeomlást és a béke beköszöntét, 1945 húsvétja tájékán. Ez a húsvéti csoda, hogy az elpusztult világ fölött megszólalnak a harangok, hirdetve a feltámadás örömét, nagyon mélyen megérintette, értelmet adva egyúttal annak a rengeteg gyötrelemnek, amit olyan megrendülten élt át. Pilinszky katonaként a ravensbrücki haláltábor közelében állomásozott. A lágerekből kiszabadultak az életben maradt, csontsoványra lefogyott rabok, és beszéltek az átélt szenvedéseikről. Mindez a dolgok végiggondolására késztette a költőt: az emberiségnek el kell merülnie nagypéntek szenvedésében ahhoz, hogy megértse a húsvét rendkívüliségét. A feltámadásból visszatekintve értelmet nyer a szenvedés és a nagypéntek is. Mind­ezeket Pilinszky nem magyarázta, hanem a verseiben lenyűgöző, titokzatos erővel fejezte ki.

A Ravensbrücki passióban nincs szó Krisztusról, mégis úgy érezzük, hogy jelen van a versben.

– Két rejtélyes utalás révén valóban Jézusra gondolunk. Már a címbeli passió szó is őt idézi. Olvassuk tehát a verset:

 

Kilép a többiek közűl,
megáll a kockacsendben,
mint vetitett kép hunyorog
rabruha és fegyencfej.

Félelmetesen maga van,
a pórusait látni,
mindene olyan óriás,
mindene oly parányi.

És nincs tovább. A többi már,
a többi annyi volt csak,
elfelejtett kiáltani
mielőtt földre roskadt.

„Rabruha és fegyencfej”, a végén pedig alighanem meghal az a rab, aki a földre roskad. A német haláltáborokban esténként összehívták az egész tábort, és kiosztották a büntetéseket. Előfordult, hogy lelőtték azt, aki nem teljesítette a parancsot. Valami ilyesminek a tanúi vagyunk: valakit kiszólítanak, a többiek tudják, hogy a rabtársuk most meghal, de semmit nem tehetnek érte, döbbenten nézik végig a kivégzését. A Krisztusra utalás itt alig észrevehető, de a vers végén határozottá lesz: „elfelejtett kiáltani / mielőtt földre roskadt”. Krisztus a halála előtt kiáltott a kereszten: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem… Bevégeztetett… Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” Ez a ravensbrücki rab „elfelejtett kiáltani”, talán maga sem tudta, de joga lett volna hozzá. Krisztushoz hasonló áldozatként kell meghalnia. A címen túl ez utal Krisztus szenvedés­történetére, és ez állítja oda ennek az embernek a halála mögé Jézus halálát. Tudatos szerkesztésre vall, hogy e vers tőszomszédságában kapott helyet a Harmadnapon című költemény. Ez a vers egyértelműen Jézus haláláról és feltámadásáról szól, de a ravensbrücki fák zúgnak fel benne. Így válik nyilvánvalóvá a két költemény szoros kapcsolata.

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

Az utolsó mondat latinul van, azt jelenti: és harmadnapon feltámadott…

Akkoriban, 1945-ben még latinul mondták a misét. A latin nyelvű szentmisében énekeljük a Hiszek­egyet, s mintha hallanánk a feltámadás fölött örvendező, ujjongó dallamot. Harmadnapra legyőzte a halált! A kivégzett rab és a megfeszített Krisztus halála, sorsa összemosódik. Krisztus feltámad, a rabok nem támadnak fel. Ahogy azonban a ravensbrücki rab halála Krisztus halálát idézte, a vers azt sugallja, hogy Krisztussal együtt a rab is föltámad. Mindazok, akik Krisztussal együtt halnak meg, halálukban is Krisztus dicsőségét hordozzák már valamiképpen. Erről szól ez a két vers. És arról is, hogy a világtörténelemnek ezek az időről időre ránk szakadó, iszonyatos katasztrófái akkor nyernek, ha nem is magyarázatot, de valamifajta értelmet, csodálatos reményt, s akkor kapnak egyfajta sajátos megvilágítást, ha Krisztus halálának és feltámadásának történetében látjuk őket, ha annak erő­terében keressük az értelmüket.