Boros Gyevi Imre még az első világháború előtt, 1914. június 2-án született Zentán, nyolcgyermekes család hetedik gyermekeként. Egy szerzetes nagynéni sokat imádkozott azért, hogy a kis Imréből pap legyen. Adott is neki egy Szent Antal-képet, amelyet a fiúcska addig-addig nézegetett, hogy az elemi elvégzése után az akkor már Jugoszláviához tartozó terület ferences kisszemináriumába jelentkezett. Mire a teológiát Zágrábban elvégezte, szülőföldjét, Bácskát ismét Magyarországhoz csatolták. A ferencesek gyöngyösi teológiai főiskoláján tette le az utolsó vizsgáját, és Egerben szentelték pappá, 1941 novemberében.
Az újmisés szerzetes a rendek szétszóratásáig a siklósi és a máriagyűdi ferences rendházban szolgált. Baranya megye horvátok lakta településeinek lelkipásztora és a híres gyűdi kegyhely gyóntatója volt. Amikor 1950 nyarán egy éjszaka dörömböltek a rendház kapuján, azt gondolta, valaki most is gyónni akar. Kaput nyitott, és látta, hogy nem gyónni akarnak, „hanem inkább minket gyóntatni…” – mondta a remek humorú Imre atya a halála előtti utolsó interjúban. Ávósok álltak ott, hogy elhurcolják a barátokat.
Kecskemétre vitték, ahonnan néhány hónap múlva a rendi ruhájától is megfosztott szerzetest sokadmagával szélnek eresztették. Boros Gyevi Imre csak abban bízhatott, hogy horvát nyelvtudása miatt a pécsi püspökségnek, ahol sok horvát nemzetiségű katolikus él, előbb-utóbb szüksége lesz rá. Így is történt. Baranyában, majd amikor onnan a hittanoktatás melletti bátor kiállása miatt kitiltották, Tolnában szolgált, 1957-ig. Utána Mohácson, majd ismét a horvátok lakta, kis baranyai falvakban működött, egészen 1988-ig, amikor is nyugdíjba vonult, és a pécsi irgalmasok templomában lett kisegítő lelkész.
A rendszerváltozás után a négy évtizeden át mindössze két iskolában oktató-nevelő ferencesek számos templomot, plébániát és kolostort visszakaptak, de plébánosi gyakorlattal rendelkező tagjuk nemigen volt. Így aztán egyszer csak kopogtattak Imre atya pécsi otthonának kapuján, de ezúttal nem az ávósok, hanem Hegedűs Kolos provinciális. Arra kérte a pécsi püspökség nyugdíjas papját, hogy térjen vissza a rendi keretbe.
Imre atya engedelmesen igent mondott, csak azt kérte, hogy korára való tekintettel ne bízzanak rá vezetői feladatot. Amikor azonban megérkezett a rend budai kolostorába, a szerzetestársak kórusban éljenezték „az új szécsényi plébánost”. Vagyis a nyugdíjas éveknek átmenetileg befellegzett. Négy évig a nógrádi városban vezette az egyházközséget, majd Mátraverebélyen még egy évig volt házfőnök, s csak utána adatott meg neki, hogy egyszerű kisegítő lelkipásztor, gyóntató és miséző lehessen.
Boros Gyevi Imre atya nagyon várta az idei tavaszt, hogy szokása szerint naponta hosszú sétákat tehessen a Margit körúti rendház kicsiny kvadrumában. Egészen a legutóbbi hetekig valóban rendszeresen sétált, olvasott, vendégeket fogadott, keresett lelkivezetőként szolgált. Szerény, figyelmes és igen kedves ember volt, aki ferences papi hivatásához a legnehezebb időkben is hű maradt. Rubinmiséjekor, 2011-ben azért adott hálát, hogy a Jóisten mindig megsegítette, és mint mondta: „talán” tett valamit az Úr dicsőségére. Újmisés és rubinmisés jelmondata ugyanaz volt: „Jöjjön el a Te országod!” A hosszú élet titkáról Imre atya akkor huncut mosollyal így nyilatkozott: „Nem szabad a szuszogást abbahagyni.” Büszke volt arra, hogy testvérbátyja néhány éve százhatodik életévében adta vissza lelkét a Teremtőnek. Imre atya is szerette volna megérni századik születésnapját. Ez nem adatott meg neki, a szuszogást abbahagyta. Isten nyugosztaljon, Imre atya!
