„A leginkább azért vagyok hálás a Jóistennek, hogy soha még a kísértése sem környékezett meg annak, hogy elhagyjam a papi hivatást. Az volt az elvem, hogy senkit se várakoztassak, a hozzám fordulókon segítsek, a rám bízott munkát elvégezzem. Sokszor voltam az életem során bizonytalan helyzetben, se rokonom, se családom nem volt Magyarországon, senkire nem támaszkodhattam. De a Jóisten nem hagyott el, és az Istent szeretőknek minden megpróbáltatás a javukra válik” – vallja Imre atya, aki az első világháború kitörése előtt néhány héttel, még a „boldog békeidőkben”, 1914. június 2-án született a Tisza-parti Zentán, hetedikként egy nyolcgyermekes családban. Az elemi iskola után a varasdi ferences kisszemináriumban, majd – miután belépett a horvát ferences provinciába – a zágrábi egyetem teológiai karán folytatta tanulmányait. Bácska 1941-es visszacsatolása után átlépett a magyar rendtartományba, hogy a gyöngyösi teológiai főiskolán befejezze a szenteléshez még szükséges tanulmányait. Még abban az évben, november 9-én – egyedül őt – szentelte fel Kriston Endre egri segédpüspök. „Ezért szoktam mondani, hogy én is minden évben találkozom a kurzustársaimmal, vagyis saját magammal” – mondja Imre atya.
Szentelés után a siklósi rendházba került, ahol megbízták az alsószentmártoni, majd a máriagyűdi hívek lelkipásztori gondozásával. Jól beszélt horvátul, s péntektől hétfőig úton volt, hogy a rábízott falvakban misézzen és hittanra tanítsa a fiatalokat.
1950 júniusában, egy pénteki napon történt, hogy becsengettek a plébániára, és „közölték, hogy fél óra alatt készüljünk el, fejenként húszkilós csomagot állíthatunk össze. Éjfél körül megérkezett a teherautó, amelynek platóján már ott ültek siklósi rendtársaink… Azt gondoltuk, Szibériába visznek, de szerencsére csak Kecskemétre mentünk.” A piarista rendházba gyűjtötték össze az ország különböző pontjairól való szerzeteseket, majd hamarosan civil ruhába öltöztették, szélnek eresztették és földönfutóvá tették őket.
Ezek után Imre atya jelentkezett a Pécsi egyházmegyébe, ahol kinevezték siklósi káplánnak. Innentől kezdve – egészen 1989-es nyugdíjba vonulásáig – világi papként működött a baranyai és tolnai plébánián.
Miután az akkori ferences provinciális, Hegedüs Kolos atya megkérte, hogy térjen vissza a rendi keretbe, első szóra igent mondott. Bár kora miatt már nem akart tisztséget viselni, elvállalta a frissen visszakapott szécsényi plébániát. Négy év ottani szolgálat után Mátraverebély- Szentkúton is eltöltött egy esztendőt, majd Gyöngyösön volt kisegítő lelkipásztor. 2000-től Budán plébániai kisegítő, aki leginkább imádságos, derűs jelenlétével gazdagítja a közösség életét.
Fotó: Cser István
