A női egyenjogúságért folytatott küzdelem alig száz-százötven évre nyúlik vissza. Vívmányai egy több ezer éve (jól-rosszul) működő rendet kuszáltak össze, és sok mindent a feje tetejére állítottak. Bár az is igaz, hogy mindez nem a semmiből jött, s a „mozgalom” nélkül is már régóta készülődött valami. Az viszont biztos, hogy több száz év szükséges ahhoz, hogy e kuszaság újra, de legfőképpen új renddé váljon.
A feminizmus története több szakaszra oszlik, s minden szakasz termett gyümölcsöt, de növesztett nem kevés vadhajtást is. Számtalan ága-boga fon körül bennünket ma is, és nemegyszer maguk a feministák is belegabalyodnak saját, nem túl következetes gondolatmeneteikbe. A legnagyobb logikai bukfenceket éppen az okozza, amikor önmagukban beszélnek női jogokról, amelyek nemritkán fegyverré válnak mások jogaival szemben, időnként megelőzve magukat az emberi jogokat is. A feministák kedvenc vesszőparipája például az a vélekedés, amely szerint csak a nők rendelkezhetnek saját testük fölött. Ebből következik közkedvelt nézetük: egyedül a nők joga eldönteni, megtartják-e magzatukat vagy sem. Vagyis az apának és a magzatnak a női jogokkal szemben nincsenek jogaik. A női egyenjogúság élharcosai szeretik hangoztatni, hogy a női test nem árucikk, miközben saját céljaik elérése érdekében nemegyszer meztelenre vetkőzve tiltakoznak vagy tüntetnek. Észre sem véve, hogy testüket használják fel nemes terveik elfogadtatása érdekében. Gyakran hangsúlyozzák azt is, hogy minél több nőnek kellene szót kapnia a politikában, ám kevesen gondolkoznak el azon, hogy a kiskosztümön túl mit jelent az, ha valaki nő és politikus. Angela Merkel, Margaret Thatcher, Hillary Clinton a kőkemény férfipolitikát és gondolkodást képviselik, képviselték. Nem is nagyon érhették volna el a pozíciójukat másként. Ám leszállva hétköznapi hősnőink szintjére, egyéb problémákkal is szembe kell néznünk.
Hiszen a család, a munka, a gyereknevelés, a karrier (ez utóbbi nem szitokszó) ma is nehezen összeegyeztethető, és csak a női magazinok csodanői szerint gyerekjáték fakanalat, laptopot, gyereket egy kézben tartani. A rögvalóság egészen mást mutat. Nyílt titok, hogy a tanult nők ugyanabban a pozícióban férfi kollégáikhoz képest lényegesen kevesebbet keresnek, szülés után pedig nem ritka, hogy az anyukákat nem veszik vissza a munkahelyükre. A legtöbb nőnek muszáj kialakítania egy sorrendet, amely időről időre változhat ugyan, de mégiscsak sorrend, amelyben hol a gyerek, hol a férj, hol a munka áll az első helyen.
Korunk női közt egyre többen élnek (maradnak) egyedül. De hazánkban a szinglik minden súlyos vád és előítélet ellenére a legkevésbé sem gazdag, utazgató, szórakozóhelyeken tivornyázó férfifalók, hanem tanult és művelt nők, akik fizetése az egyedül fenntartott albérletre éppen hogy elég, magányuk pedig inkább kényszerű választás, mint előre megfontolt döntés eredménye. Keserű, de igaz a mondás, amely szerint a diplomás nőnek nincs párja. Vagy legalábbis tíz-tizenkét ledolgozott óra után elég nehéz megtalálni.
Ugyanakkor a XXI. században azt sem bűn megfogalmazni, hogy egy nő élhet akár egyedül is teljes értékű, értelmes életet. A ketten lesznek egy nagy mondat nem azt jelenti, hogy az ember egyedül csak félember. Ráadásul két félember egy házasságban ritkán jó konstelláció.
A nők számos problémával küzdenek ma, amelyek, akárhogy is nézzük, a feminizmus vívmányainak köszönhetők. Megoldásaink még mindig csak félmegoldások. S a férfiak nemritkán még mindig nem értenek vagy nem akarnak megérteni bennünket. Küzdelmünket tovább kell folytatni a rugalmas munkaidőért, a munkánkért járó bérért, a bennünket is megillető (nem női, hanem) emberi jogokért. Nem fordulhatunk vissza azon az úton, amelynek azt is köszönhetjük, hogy orvosok, tanárok, jogászok, újságírók, tudósok lehetünk. De azt is meg kell értenünk, hogy nem valami ellen küzdünk, hanem valamiért. Nem a férfiakkal szemben kell harcolnunk, hanem magunkért. Ezt pedig nem érdemes másként tenni, csak úgy, ha közben nők maradunk. Kedvesek, alkotók, világfinomítók, életszépítők, segítőkészek, léleksimogatók, megengedők, elengedők, megérzéseikre hagyatkozók. Időnként hisztisek, sírósak, védelemre szorulók, érthetetlenek, kiszámíthatatlanok és az észszerűséget teljes mértékben nélkülözők. Mindezekről nagy kár lenne lemondanunk. A női egyenjogúság útján könnyen átváltozhatunk női testbe bújtatott férfiakká. Az pedig nemcsak ránk, nőkre, hanem az utóbbi száz évtől amúgy is összezavarodott férfiakra szintén végzetes csapás lenne.
