Elfáradhatunk a becsületes munkában, belefáradhatunk egy-egy hosszabb várakozásba, s kimeríthet egy-egy nagyobb nehézség elviselése, különösen, ha reménytelennek tűnik, hogy megszabadulunk-e egyáltalán tőle. S a fáradt ember pihenésre vágyik. A fáradtság természetes emberi állapot. Nem az elfásultságról van itt szó, nem a testileg-lelkileg kimerült ember „minden mindegy” érzéséről, hanem arról a természetes fáradtságról, melyet talán mi magunk is tapasztalunk ilyenkor, a nyár elején-közepén. Jézus maga inti tanítványait, hogy pihenjenek. Az emberré lett Fiúisten tudja, hogy a testnek és a léleknek egyaránt szüksége van pihenésre, kikapcsolódásra, feltöltődésre. De hogyan? Vajon istenkapcsolatunk, lelki életünk is „szabadságra mehet”? Ha az imaéletet, a vasárnapi szentmiséket pihenés ürügyén elhanyagoljuk, akkor lelkiismeret-vizsgálatot kell tartanunk: lehet, hogy mégsem Isten a legfontosabb számunkra… S az a pihenés, melyből kihagyjuk őt, semmiképpen sem lesz megszentelt pihenés! Isten „nem megy szabadságra”, az imádság ritmusa pedig nem szabad, hogy megszűnjék az év közben végzett munka ritmusának szünetelésével. A pihenésre szükségünk van, ezt a Teremtő is jól tudja. De ne „hagyjuk ki” pihenésünkből az Urat! A tanítványok sem „kimenőt” kaptak Jézustól, s ők maguk sem gondoltak arra, hogy eltávolodjanak az Úrtól. Azt olvassuk: vele együtt mentek pihenni egy elhagyatott helyre. A világgal való kapcsolatot rövid időre kizárták életükből, de életük értelmét, magát a Mestert nem hagyták el. Vele akartak pihenni, nem nélküle. Mi se akarjunk nélküle pihenni! Ha azt szeretnénk, hogy keresztény életünk gyümölcsöző legyen, ne hagyjunk fel még rövid időre sem az imádság mindennapi ritmusával! Úgy lesz szép a nyarunk, ha Istennel a szívünkben éljük meg a szabadságot, úgy lesz megszentelt a pihenésünk, ha Jézussal a szívünkben tesszük. Ehhez kérjük a Mesterrel együttmunkálkodó és pihenő apostolok közbenjárását!
