A testi ölelést a Lélektől éltetett lélek teszi áldássá. „A Lélek az, aki életre kelt” (Jn 6,63) – mondja Jézus, és egyértelműen a föltámadott, az örök, isteni életre gondol. Az „életre kelt” szavak az újszövetségi Szentírásban mindig ebben az értelemben szerepelnek (Kol 2,13; Ef 2,4-6; Jn 5,21).
A Lélektől éltetett lélek nélkül a testi ölelés, ahelyett, hogy betöltené isteni rendeltetését, hogy áldás legyen, ellentettjébe fordul, és átokká lesz. A mondatnak, hogy „a Lélek az, aki éltet”, van folytatása, éspedig az, hogy „a test nem használ semmit”. Az éltető Lélek híján lévő test nem használ, nem képes a szeretetre, nem képes az áldást adó ölelésre, hanem csak a halálos ölelésre, az összeroppantásra, a fojtogatásra, nem képes lelket lehelni, hanem csak kiszorítani. Miért is? A Lélektől nem éltetett lélek az isteni szeretetélet híján a biológiai élet szolgálatába áll. A biosz, az életet jelentő görög szónak az első jelentése az, hogy erőszak; a bioó szónak pedig (amely azt jelenti: él), hogy erőszakosnak lenni; a bioszisz, életmód szót pedig az erőszakosság jelentés előzi meg. Akinek szívét az önérdekért való harc keményíti meg, az ölelésképtelenné válik, képtelenné a hűséges szeretetre (Mk 10,5). Az evangéliumokban az ölelés mindig üdvösséghozó, életre keltő, áldást adó. Az első gyönyörű ölelés az édesapáé, a mennyei Atyáé. A tékozló fiú önkényével szemben kiszolgáltatottan, némán várakozó édesapa – megpillantva a zűrzavar mocskából visszatérőt – örömében eléje fut, csókolgatja s ölelgeti: „Meghalt, de új életre kelt; elveszett, de megtaláltatott” (Lk 15,24.32). S aztán kétszer Jézusról olvassuk, hogy gyermekeket zár karjaiba, és megáldja őket. Mindkétszer tanításképpen is teszi. Amikor tanítványait megkísérti a biosz, az erőszak lelketlensége. Az első alkalommal harc dúl köztük az elsőségért, a rangért, a hatalomért (Mk 9,33-36), másodszor pedig erőseknek bizonyulnak a gyermekekkel szemben, és el akarják zárni tőlük Jézust (Mk 10,13-16). S a végső ölelés ott van a Golgota ormán, ahol olyan nyilvánvaló lesz, hogy „egész lénye kiáradó áldás” (Romano Guardini).
Hogy kik képesek az Atya és Fiú ölelését fogadni, azt láttuk. De hogy miként, milyen örömmel, arról nem olvasunk semmit az evangéliumokban. A leírhatatlanról nem írhatnak. Az apostolok előtt megelevenül az, amiről Jézus beszél: az Isten országa, és az, hogy mit jelent azt gyermekként fogadni. Látták kitárulni Isten országát Jézus tág ölelésében, s látták a határtalan örömöt, ahogy azt a gyermekek fogadták. Isten országa ölelés és áldás. Ma, Szent Ferenc ünnepén, október 4-én minden ferences templomban felcsendül az antifóna, osztozva Ferenc örömében: „karjába vár már a Szentháromság”, s kérve, segítsen, hogy a mi alkonyatunk is „csodálatos alkonyat legyen”, hogy ne a létharcba merüljünk el, hanem lehessünk – ha kell, vesztesként – visszatért, visszafogadott, de ölelt és ölelésre képes gyermekek: az Atya áldottai.
