Ez a hit még nem igazán érett és mély, mert Isten Országának megtapasztalását összeegyeztethetetlennek tartja a szenvedéssel. Még nem viseli el azt a tudatot, hogy a mindenható Isten Fiának szenvednie kell. II. János Pál pápa a szenvedés keresztény értelméről szóló enciklikájában (Salvifici doloris) a szenvedés üdvösséghozó erejéről ír. A szenvedés is imádsággá válik, ha azt felajánljuk másokért, valamely jó célért vagy éppen magunkért. Az áldozathozatalnak, a megszentelt szenvedésnek üdvös ereje van. Krisztus keresztáldozata volt az a tökéletes áldozat, amely kiengesztelődést hozott ég és föld között. Aki ennek az áldozatnak részesévé válik azáltal, hogy keresztény módon szenved, az Isten munkatársává lesz az üdvösség művének kiterjesztésében. A kereszt tapasztalatát maga az Istenember is átélte, őt sem kímélte meg tőle a mennyei Atya. Az Isten Krisztusban „együtt szenved” az egyház szenvedő tagjaival. Isten Fia magára vállalta az emberlét minden nyomorúságát – egészen a kereszthalálig –, hogy megszentelje az emberlétet, amelynek a szenvedés is része. Szenvedés nélkül keresztény életünk nem teljes, mint ahogyan az üdvösség műve sem lett volna az. Ezt nem értette még Péter apostol. Ezt nem értjük meg mi sem, ha nem akarunk Isten akaratába belesimulni, ha az örök élet dicsőségét a kereszthordozás nehézségei nélkül képzeljük el. Csak az élő istenkapcsolat, az Istenhez való visszatérés az, ami megszenteli szenvedésünket, és igazi értelmet ad neki. A kereszthordozás azonban igencsak megviseli Krisztus követőjét. Újra és újra vissza kell hát térnünk hozzá, fel kell szítanunk szívünkben a hitet, hogy szavaink és tetteink élő hitvallás legyenek Istenről, s ez a meggyőződés adjon erőt a próbatételek közepette is. Így tudjuk majd mi is a legnagyobb szenvedések közt szívből megvallani Üdvözítőnknek: „Te vagy a Messiás!”
