– Melyik tételt húztad? „Azt, hogy történelmi esemény-e Jézus föltámadása”- válaszoltam. Minden tudásomat összeszedve bizonygattam, hogy Jézus Krisztus föltámadása a legfényesebb történelmi esemény. Magam is meglepődtem, hogy milyen briliánsra sikerült a feleletem. Ennél jobban már csak azon lepődtem meg, hogy az amúgy igen békés természetű vizsgáztatót, Szennay András főapát urat mennyire sikerült kizökkentenem híres nyugalmából. A tőle szokatlan hévvel sorra cáfolta állításaimat. Isten Fiának megtestesülése, élete, kereszthalála, megdicsőülése, dicsőségének kiáradása az emberi történelem legmeghatározóbb eseménye, a történelem reménye.
Mégsem történelmi esemény, hanem isteni történés, Isten kifürkészhetetlen, kigondolhatatlan és minden elgondolást felülmúló, minden ok-okozati meghatározottságot szétfeszítő szeretetének az eseménye.
A feltámadt Jézus megjelenései is erről tanúskodnak. A Föltámadott testének nincsenek földi kötöttségei (Jn 20,19.26). Ez a test szabad és korlátlan kommunikáció. Túl a történelmen hat a történelemben. Miután Szennay főapát úr elmondta, amit nekem kellett volna, fogta az indexemet, beírta a jegyet, becsukta és visszaadta. Eközben az járt az eszemben, hogy most úgy vagyok, mint Tamás apostol: ő is elbukott a föltámadásról való elképzeléseivel az első vizsgáján. Elővigyázatlanul, félhangosan ki is buktak belőlem fohászának szavai: „Én Uram, én Istenem!” A főapát úr – már megenyhülten – erre csak annyit mondott: „Ez van. Viszontlátásra.” Otthon az egyik testvér az ebéd végeztével megnézte az indexemet, kuncogva és kérdőn nézve rám olvasta hangosan a beírt érdemjegyet: kitűnő (ötös). Tényleg úgy jártam, mint Tamás apostol.
Tamás nem kételkedik. Tamás egyenesen nem hisz. Logikusan érvel. Szavaiból kitűnik, hogy amit tagad, azt tagadnia is kell. Ő nem a feltámadást, nem a Föltámadottat utasítja el, hanem saját földhözragadt elképzelését a feltámadásról, a Feltámadottról. Saját tévhitét tagadja. Ő a feltámadást egy e világi történésnek, történelmi eseménynek képzeli el: Jézusnak úgy kell megjelennie, ahogy meghalt. Tamás van olyan tisztességes, szereti annyira a Megfeszítettet, hogy ezt az elképzelést ne higgye el. Tamással az történik, amit Jézus az utolsó vacsorán megmondott: Megrendül szívében (Jn 14,1); gyászba borul (Jn 16,20); árván keresi (Jn 13,33) azt, akit elveszített, elvesztvén önmagát is. Ez a keresés űzi vissza őt a tanítványok közösségébe. Ezért találjuk ott apostoltársaival együtt azon a nyolcadik napon, azon a vasárnapon, amelyen ők már ünneplik Jézus feltámadását, megülik az Úr napját. És szomorúsága „örömre fordul” (Jn 16,20), elégtelen okoskodását a Jézus szavaira adott kitűnő felelet váltja fel: „én Uram, én Istenem”.
