És nem utolsósorban azzal a gyöngédséggel, amely a gyermekszív aranya- ezüstje. Ez a törékeny hangszer énekli legszebben Isten dicsőségét- dicséretét, mint örökös zsoltárünnepet. És lehet-e a gyermeknél szebb ünnep? Elhidegülő világunkban a folytonos tavaszé…
Ábrázolásokon Krisztus keresztje mellett gyakran látni a holdat. A világmindenségre utal, de benső labirintusok éjszakai útjain jelenségekre is, melyek „átvonulnak” holdként – mint Goethe írja –, s csupán az veszi észre, aki mélységekben hordozza az élet kis valóságát, ugyanakkor kötődik a csillagokhoz. Lehet ez a valóság magányosságszálán függő kulcs, amely zárt ajtót keres, és kötődhet „öröm-pillanathoz”, amikor elhangzik egy bölcsődal.
Holdlámpásnál nézem a kinti kisvilágot, árnyköpenybe burkolózó házszegletet, nyurga nyírfát, amely a naplementében arany sujtásokat visel.
„Van lélek, kinek van kék csillagokból halma.” Ilyen kölcsönvett „bölcsődallal” nyugtatom magam nappali felháborodások-nyugtalanságok, az öregség nyüglődő percei után. A békességes csendet jelző holdfényben a lélek kontúrjai megnemesednek, mint szálkás deszkakerítésekéi. Egyetlen bölcsődal is teraszokra irányítja a figyelmet. Ezúttal tetőre, ahol az ablak belső tér fölé igazítja a holdlámpást. „Ha a test ég akar lenni a földön” – dúdolom tovább a dalocskát, és álmokba bújt unokáimat látom. Azt a teraszt tölti el diszkrét fénnyel az égen járó lámpásos vándor, ahol alusznak. Tán kék csillag és halmok az álmaik, melyek ugyan a mesékből költöznek ide, de dalokban is azt az értelmet sejtetik, ami a felnőtt-tudatban sem más: átlényegítő világosság a kétségbevonás, a durvaságok ellenében.
A kortárs újságíró, költő Csontos János jegyzi meg: „A kétely a lélek természetes állapota. A hit és a meggyőződés az ideális végpont…” Unokáim (unokáink, gyermekeink) valóban az ég a földön. Rájuk a hit isteni adománya különösen illik, és az ebből fakadó meggyőződés, ha az ember, a „dúvad” nem falazza őket körül, mételymákonnyal, „álnok-bölcs álmokkal” nem mérgezi.
Távlatnyitón kékek a csillagok, a halmok. „Ha az embernek fia, lánya van, letisztul benne, ami korábban elbonyolódott” – mondja tovább idézett szerzőnk. És azt is, hogy „meglepve konstatálja: ennek az ócska, elhasznált apai szívnek még mindig vannak ismeretlen, pókhálós zugai”. Figyelmeztető felismerés. Nem csupán rá, hanem sokakra vonatkozik. A nagyapai szívre is. Elegendő a kitekintés – holdfényben – önmagam őszülő tájaira, hogy erre rájöjjek.
Kitekintek a teraszra, figyelések- meghallások helyére, a kisablakra a tetőn, amelyre szálanként fonódik a holdsugár. Csontos János tizenhárom esztendeje megjelent, idézett jegyzetét olvasom – kötetből (Ezüstkor), s közben így kerül elém Debussy zenei képe: impresszionista kislátvány, figyelések teraszáról – holdfényben. Ő a Les Temps hasábjain olvasott a fényteraszról, amelynek kottába rajzolt visszaadására francia gyermekdalt tartott érdemesnek.
Teraszoknak kell elfedniük a magát hatalmasságnak érző „dúvad- ember” komor-rideg házait. Éles szögleteiket a holdlámpás fénye szelídítse meg.
