Három napig alig mozdultunk ki a tanyáról, nem szerveztünk programokat, próbáltunk benne élni a tájban. A gyerekeket elvarázsolták az állatok: az éppen akkor születő kiscsibék, kiskacsák, a pár hetes kiskutyák, kismacskák, a gerlék, nyulak, kecskék, a tanyán menedéket találó őzek, a játékos borz. A lovak hallatlan szelídsége a lovaglókat megnyugtatta, a fiúknak az íjászkodás, az ostorcsattogtatás igazi erőpróbának bizonyult. A kenyér dagasztása, formázása, majd kemencébe helyezése, sütése az élet természetes ritmusát lopta a napi történésekbe.
A számháborúzás igazi csatává vált, a régi indulatok nagy erővel lobbantak fel újra, egymást csalással gyanúsították a felek, pofon csattant a lányok között, könnyek és sírás lett a játékból. Mert itt nem lehetett elmenekülni egymás elől, feltárult mindaz, ami van. Nekem van igazam – hallottuk mindkét csapat tagjaitól a megfellebbezhetetlen szavakat.
És nem kezdtünk pátyolgatásba, nem lelkiztünk a gyerekekkel, nem láttuk el őket okos tanácsokkal. Meghallgattuk őket, segítettünk kimondani azt, ami bennük van, utána pedig behívtuk őket a közös imába. A csillagos ég alatt körben állva adtuk egymásnak a gyertyát, aki akarta, szóvá is tehette benső világát, de a csönd is beszélt.
Az Alföld végtelen tere és ideje észrevétlenül vezetett bennünket, tanárokat a kontemplációba. Ahol látszólag csak az unalom van, ott föltárult a legmélyebb titok. Ott, „hol az ég a földet éri” (Petőfi), érvényét veszíti minden pedagógia, beavattatunk az unalmon túliba, és „mindenből csönd lesz és közelség”
(Pilinszky: Nyitás).
