Fotó: Merényi Zita
Révúti Károlyné Editet 79 éves korában, 2017. augusztus 17-én súlyos baleset érte. Azért kerestük fel, hogy a hitéről, minden csüggedésen felülkerekedő természetéről, szenvedéseiben is az isteni akaratot fürkésző látásmódjáról kérdezzük. Története abból a szempontból megnyugtató, hogy mély meggyőződéssel állítja: amit ő tud, bárki megtanulhatja.
Sok megpróbáltatás érte élete során, mégis derűs maradt. Minek tudja be ezt?
– Nem titok. Tudatosság is van benne. A lényegét abban látom, hogy egész életemben ugyanahhoz az értékrendhez igazodtam. A rosszban mindig sikerült megtalálnom a legjobbat. Ha baj ért, mindig azt néztem, hogyan lehet belőle kimászni. Ha örömöm volt, elcsomagoltam rosszabb időkre. Ha valaki megbántott, megvártam, amíg a segítségemre szorult, hogy a kedvességemet látva elszégyellje magát amiatt, ahogyan korábban bánt velem. De én is arra törekedtem, hogy megtaláljam másokban a szeretetre méltót.
Nővérként soha nem fogadtam el hálapénzt. De megesett, hogy egy hölggyel, akit ápoltam, évekkel később újra találkoztam egy áruházban, ahol vezető volt. Emlékezett rám, még mindig hálás volt, és segített, hogy hozzájussak egy jó kis farmerhez. Mennyivel többet ért ez, mintha korábban pénzt ad! Számomra mindennél fontosabb volt az a hála, amely éveken át eleven maradt a szívében.
A lelki és szellemi kincseket becsültem a legtöbbre. Énekkaros voltam például, és ezáltal a világ számos pontjára eljutottam. Megélhettem, hogyan tesz közösséggé a közös éneklés; akkor is, ha nem érted a többiek nyelvét.
De van más példám is. A gyermekeim boldogulása érdekében eladtuk a kismarosi családi házunkat, és egy váci panelbe költöztem. „Meg fogsz bolondulni a városban” – mondták az ismerősök. De én magammal vittem a kedvenc növényeimet a kismarosi kertünkből, és kertecskét alakítottam ki a lakótelepen, a ház aljában. „Na, a gyerekesek majd haragszanak rád, mert a gyerekek nem fognak tudni labdázni” – kritizáltak sokan, de én a kisgyerekekkel, akik a környéken laktak, együtt ültettem-locsolgattam az ibolyát, így az én kertem az ő kertjük is lett. Érti már? A módszerem az volt, hogy megalkossam magam körül, amit szeretek. A régi házunkban és kertünkben is ott maradhatott belőlem valami, mert az új tulajdonosok szerint mindmáig öröm és kiegyensúlyozottság árad belőlük.
Az értékrendjét a szüleitől kapta?
– Apámat és a három lánytestvérét 1945-ben málenkij robotra vitték. Volt, hogy mínusz 32 fokban kellett kőművesmunkát végezniük, és az ujjaik odafagytak a betonhoz. De lehelgették egymás kezét, tartották egymásban a lelket, és esténként sváb népdalokat, templomi énekeket énekeltek, hogy kibírják. Még ott is a pozitívumokra koncentráltak. Isten akaratába beletörődve elfogadták a szenvedést, és neki adtak hálát a hazatérésért – az első útjuk a templomba vezetett a faluban, amikor végre újra a földjére léphettek.
Szilárd értékrendű, zárt közösségben éltek-éltünk Kismaroson. Gyümölcsfát oltottunk, bort termeltünk, tehenet és disznót tartottunk, vajat köpültünk, maguk varrtuk a ruháinkat, és a katolikus hit átjárta a mindennapjainkat. A családunk egy nagyobb közösség tagja volt, amit azonos elvek mozgattak.
Melyek az Ön számára a teljes – elégedett, áldottnak érzett – élethez szükséges legfontosabb körülmények, adottságok?
– Rengeteget kell érte dolgozni, és tudni kell alkalmazkodni. Feleségként és anyaként egyszerre volt sok örömöm és sok problémám, mint mindenkinek. A férjemmel 27 éven át éltünk boldog házasságban, ám aztán 51 évesen elragadta a szívinfarktus. Az volt a mondása, hogy „Új nap, új szerelem”, amin azt értette, hogy mindennap újra meg kell hódítanod a házastársadat. Nem tagadom, voltak vitáink, veszekedéseink. De feldolgoztuk őket – sokszor a fél éjszakát végigbeszélgettük, hogy tisztázzuk a nézeteltérésünket, és ne haraggal a szívünkben menjünk aludni.
Norbi fiam akkor született, amikor a másik két gyermekünk már nagy volt. Valósággal megfiatalodtunk az érkezésétől, és örültünk, hogy újra bábszínházba, állatkertbe járhatunk vele. A vitáink azonban megmaradtak, és őt érthetően zavarták. Az egyik ilyen alkalommal azt kérdezte: „De ugye azért szeretitek egymást?” „Persze, persze” – válaszoltuk mindketten gyorsan, és rögtön puszilkodtunk is, hogy bizonyítsuk. De a férjem azért hozzátette: „Mióta Norbi van, már nem is tudunk igazán jókat veszekedni!”
Nagy-nagy szerelem volt a miénk, ezért a férjem elvesztését igazán feldolgozni csak sok év múlva vagy talán azóta sem tudtam. Még húsz évvel később is voltak eleven álmaim vele, a bőre illatára ébredtem, vagy látni véltem, ahogyan a főutcán a világos ballonkabátjában felém tart. Manapság leginkább az segít, hogy az imáimba foglalom, meg-megszólítom, és a közbenjárását kérem a család számára.
2017. augusztus 17-én csaknem tragikus kimenetelű balesetet szenvedtem. A felépülésemben döntő szerepe volt a sok-sok szép élménynek, amelyeket életem során gyűjtöttem. Például a Gounod-misének, amit a Mátyás-templomban énekeltünk a kórusunkkal, Tardy László vezényletével. Az, hogy én, „a falusi liba” egy olyan gyönyörűség része és alkotója lehettem, mindig az erőforrásom fog maradni. A kisunokám, a tizenegy éves Verus írt rólam egy verset. Arról szól, hogy míg korábban fára másztam, bicikliztem, fogócskáztam, ma már csak egy lábam van – mégis vidáman élek.
Mit mondana egy olyan embernek, akinek látszólag mindene megvan, mégis mindig borúlátó, feszült, és nem bízik abban, hogy egyszer olyan életet élhet, amilyenre vágyik.
– Tanácsadást soha nem vállaltam; nem tartom jónak, ha valaki beleártja magát a másik életébe. De amit a balesetem után megtapasztaltam, az nagyon elgondolkodtatott, és talán a kérdésére is válasz lesz. Sokan látogattak meg, hívtak fel akkor, sokakkal sírhattam-nevethettem együtt a bajomból adódóan. Rájöttem, hogy korábban egyáltalán nem tudtam, hányan tisztelnek, becsülnek, szeretnek.
Amikor a Honvédkórházban feküdtem szétroncsolt testtel, fölkeresett egy atya. Másfél óra hosszat beszélgettünk, de nem a betegségemről, hanem minden egyébről: zenéről, könyvekről. A végén megkérdezte: „Felhasználhatom, amiket mondott, a vasárnapi homíliámhoz? Persze a neve említése nélkül.” Engedélyt adtam rá, erre egy hét múlva mondja a lányom, hogy a diákjai szerint rólam szólt a szentbeszéd a falujukban. Igaz, név nélkül, de ki lehetett találni, hogy rólam van szó. Másik alkalommal egy másik atya – aki szintén megfordult a betegágyamnál – úgy értékelte a velem folytatott beszélgetést, hogy csaknem egy lelkigyakorlattal ért fel a számára.
Megesik, hogy tanácsot is akarnak kérni tőlem, de azt hiszem, nincs mindenkire érvényes életfilozófia. Az, hogy én minden fájdalmam, nyomorúságom ellenére optimista és kiegyensúlyozott maradtam, sokakat elgondolkodtat. Valami energiát éreznek bennem. Volt, aki azt mondta, biztonságban érzi magát mellettem.
Mik azok a kérdések, amelyekre az imáiban a legtöbbször keres választ?
– Megkönnyebbülök az imától. Leginkább a szenvedés oka, értelme érdekel. A baleset óta sok fájdalmam van, próbálják csillapítani, de kevés sikerrel. A gyógyszerektől, amiket fájdalom ellen kaptam, álmatlan, étvágytalan lettem, remegés jött rám. Lassanként belenyugodtam, hogy tökéletesen fájdalommentes állapot számomra már nem létezik. A fájdalom misztérium, amit el kell fogadni.
Hogyan adta át a hitét a gyermekeinek és az unokáinak?
– A gyermekeimre és az unokáimra is hatottam, hatok e téren. A felnőtt lányunokám mindmáig emlegeti, amikor kisgyerekként be-besündörgött utánam a templomba. Verus meg éppen a napokban emlékeztetett – éppen miseközvetítést néztem a tévében –, hogy a Miatyánkot én tanítottam meg neki annak idején. Szerintem az a legfontosabb, ami a felnőtt személyiségéből átsugárzik a gyerek számára. Az a belső igény, amely őt a vallása gyakorlására indítja. És nem az, hogy mire akarja rávenni vagy kötelezni őt a hite nevében.
Hogyan tapasztalta: könnyebb vagy nehezebb annak az élete, aki vallásos?
– A baleset után, a kórházban, amikor eszmélni kezdtem, és rájöttem, hogy élek, aztán a három hónap során, amit Budakeszin a rehabilitációs központban töltöttem, sokszor megkérdeztem ezt magamtól. Egyszer beszélgettünk is róla egy betegtársammal a kórházi misére menet. Nem könnyű kérdés. Attól függ, ki milyen szándékkal gyakorolja a vallását. Nem az a lényeges, hogy az első padsorban ül-e, és milyen ruhában van, hanem, hogy mit visz magával haza abból, amit ott hall és megél.
A legnehezebb hetekben, a műtét után egyszer valósággal kierőszakoltam az Úrtól az imáimmal, hogy az orvosom este jöjjön be hozzám, és kötözzön át aznap hatodszor-hetedszer is. „Irányítsd őt hozzám, Uram” – imádkoztam, és sikerült!
Mit gondol, mi lehet Isten szándéka a sorscsapásokkal, szerencsétlenségekkel?
– Egészségben-bőségben könnyű szeretni. Sajnos mindig csak akkor jövünk igazán rá, milyen jó dolgunk volt korábban, amikor elvesztünk valamit. Megesett, hogy a balesetem után így kérdezgettek: „Hogyhogy éppen veled történt ez, aki annyira vallásos vagy? Hogyan tudsz ezzel együtt élni? Mihez kezdesz most?” Azt válaszoltam: „Hát mihez kezdenék? Megtanulok egy lábbal élni. És így imádkozom majd: Uram, tégy alkalmassá arra, hogy el tudjam fogadni az állapotomat. Hogy otthonoddá, templomoddá válhasson a testem.”
Hogyan érinti az, hogy időnként mintha minden összeesküdne az optimizmusunk, az Istenbe vetett bizalmunk ellen? Hogyan dolgozza fel, hogy az életünk mintha próbatételek sorozata lenne, amelyeket mindig csak még nagyobb hittel, reménnyel, bizakodással győzhetünk le?
– Fiatalkoromban egyszer lebénultam, és csak hosszú évek múlva sikerült teljesen helyrejönnöm. Már akkor világossá vált számomra: tőlem függ, hogy a baj, amibe kerültem, erősíteni vagy rombolni fogja a hitemet. Attól, hogy én hogyan kezelem a helyzetet. Mi lett volna, ha Jézus – minden félelmével és vonakodásával együtt és ellenére – nem fogadja el az Atya tervét, nem áldozza fel magát, nem járja végig a keresztutat, és nem szenved értünk a kereszten? Ha valaki, hát én aztán nagyon szerettem és szeretek élni, de elfogadom, hogy 2017 nyarán megkezdődtek az én szenvedésem napjai is.
Hogyan viszonyulnak egymáshoz azok a javak, amik ajándékok az életében, és minden más, amiért keményen meg kellett küzdenie? A szép haja például adottság. Lehet, hogy a törhetetlen optimizmusa, a jó természete is az? Lehet, hogy a sokat szorongó, szomorkodó, reményvesztett emberek sem tehetnek az alapbeállítottságukról?
– Nem mindegy, hogy mi miatt vagy szomorú. Valami apróság miatt, vagy mert elvesztetted a bal lábadat.
Arra, hogy szeretni tudjunk, egy életen át kell tanítgatnunk magunkat. Nem hiszem el, hogy ne tudna bárki változni, ha nagyon törekszik rá.
Szombat délelőtt fél 10-kor ütött el a kukásautó, hétórás műtéttel mentettek meg. Az is kérdés volt, hogy egyáltalán életben maradok-e. De aztán protézist kaptam, és azóta már lépcsőztem, kertészkedtem, boltban is voltam.
Egy nap a balesetem helyszínét is elmentem megnézni. Útközben szembejött három 15-16 év körüli lány, és köszöntek nekem. Megkérdeztem tőlük, hogy ismernek-e valahonnan. „Nem – válaszolta az egyikük –, de olyan kedvesen tetszett ránk nézni, hogy muszáj volt köszönnünk.”
Hát valahogy így. A hitünket, az értékeinket szerintem azzal adhatjuk tovább a legjobban, amik-amilyenek vagyunk. Hang nélkül: egyszerűen a létezésünkkel.
