Hivatásvasárnap: Pap – ne csak lelkipásztor

Ezért ahogy mindennap meg kell küzdenem önmagammal, úgy mindennap „megküzdök” hivatásommal is. A küzdelem pedig papságomért folyik: hogy valóban az legyek, és ne szánalmas pótcselekvésekben vergődő torzó; viharvert nyájnak viharvert pásztora. Hosszú éveknek kellett eltelnie a felszentelés után, mire ráeszméltem, hogy az egyháznak és a világnak nem lelkipásztorokra, hanem papokra van szüksége. Vagyis pappá szentelve nem lehet égetőbb gondom, mint egész emberségemben pappá formálódva, papként – azaz a nép, a világ megszentelőjeként – élnem! Akinek mindene a templom, a templom Ura, az oltár és a rajta bemutatott áldozat, egyszóval a szent liturgia! Őszülő halántékkal kellett rádöbbennem, hogy valójában mindig ez vonzott a papi hivatásban. Ez az az „ősprincípium”, amelyet mint hivatásjelet Isten bensőmbe ültetett fiatalkoromban – és amely a teológiai tanulmányok alatt és papságom első éveiben szinte teljesen elhalványodott bennem. Nem csoda, hiszen az egyházban, amelybe a felszentelés után papként kerültem, egy érdekes gondolkodás fogadott, amely többé már nem a fentebbi értelemben vett papságról szólt, hanem valamiféle heroikus lelkipásztorkodásról. „Bele kell vetned magadat a pasztorációba, az ifjúság, a családok, a betegek… pasztorációjába. Szervezz, építkezz, hallasd a hangod, légy jelen mindenütt…” Hogy a pap elsőrendű feladata a templom, az oltár, a szentségek lehető legméltóbb szolgálata, azaz az embert, a világot megszentelő liturgia? – ez mintha elhalványult volna.

Kimutatható, hogy sajnos a II. vatikáni zsinatot követően terjedt el – a számtalan félremagyarázás révén – ez az elfogadhatatlan gondolkodás, és vele a katolikus liturgia kiüresedése! Az egyház valójában soha nem gondolkodott így az önmaga hitét megtestesítő liturgiáról, ami egyben a papi ténykedés veleje! Hogy van ez? Üdvösségünket munkálva jobban hinnénk a magunk pasztoráló (sikeres vagy sikertelen, ügyes vagy éppen ügyetlen) emberi erőfeszítéseiben, mint Isten erejében, hozzánk hajló kegyelmében; amely a legvalóságosabban a szentségi cselekményekben, kiváltképp az Eucharisztia ünneplésében kétségtelenül benne foglaltatik és elnyerhető? Amikor a papi hivatások csökkenéséről hallunk, identitásválságba került, pótcselekvésekbe merült papokat látunk, akkor érdemes erre gondolnunk: a pap a maga papságát semmi másban nem tudja olyan mélyen megérinteni és megélni – és a hívő a maga megszentelődését semmi más módon nem tudja oly valóságosan előmozdítani -, mint az Istenhez méltó fönséges liturgiában. Sok paptestvéremmel együtt remélem, eljön az idő, amikor az egyház liturgiája megtisztulva, újra eredeti szépségében ragyog föl előttünk. Akkor virrad ránk az a nap, amelyen a papi hivatásokért való imádságunk meghallgattatik, mert hiszem, hogy Isten a „mennyei liturgia előízét” szolgáló papokat kíván adni az ő zarándok népének, nem pedig önnön erejüket, ügyességüket, okosságukat, szervező- és beszédképességüket fitogtató „pásztorokat”.

A szerző Balatonalmádi plébánosa

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..